A Szentlélekbe kapaszkodva
2018. február 13.

Emberi példa. Megpróbáltatásokkal teli az az út, amelyen Molnár Gyula és felesége jár hitre jutásuk óta. A debrecen–lencztelepi gyülekezet gondnoka és családja azonban nem elfordul Istentől a nehézségek hatására, ahogy többen is tennék, hanem hitében még inkább elmélyül, mert mindannyian látják azt, amit csak kevesen: a bajokban az isteni csodát.

Tiszta és egyszerű módon szólította meg az Úr Molnár Gyulát a húszas évei elején. Családjában, bár mindenki református volt és gyülekezeti tag, a vallásukat mégsem gyakorolták, így az nem válhatott Gyula hétköznapjainak részévé. Járt hittanra, látta az iskola melletti templomot, de gyermekként nem érzett késztetést arra, hogy Isten dolgaival foglalkozzon. Később besorozták, és a katonaévei alatt egy bakatársától látta a hit mindennapi jelenlétét. Az adventista fiúnál mindig ott volt a Biblia, és mindennap imádkozott.

A hitre jutás

Az ő hatására ült be egy vasárnapon az egykori iskolája melletti református templomba, az istentiszteletre. – Később megismerkedtem a feleségemmel, és utána már együtt jártunk – mondja el Gyula. Az áttörés azonban egy evangélizáció alkalmával következett be, amikor is elhangzott a kérdés: „Elfogadod-e? Akarod-e? Ha igen, akkor ne nézz senkire, csak gyere ki.” – Mindketten kimentünk – idézi fel mosolyogva a lencztelepi gyülekezet gondnoka, aki ehhez a pillanathoz, alkalomhoz köti elhívásukat.

 alt 

A próbatételek

Az elhívás után Gyula és párja összeházasodtak, továbbra is jártak istentiszteletre, majd Kokadról beköltöztek Debrecenbe. Itt először a kerekestelepi gyülekezethez tartoztak. A hitük rendíthetetlen volt, de ahogyan Gyula mondja, a hit mélysége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az Isten tűzben megedzi az embert, és próbatételek elé állítja.

Molnár Gyula és családja több próbatételt is kapott az Úrtól. Az elsőt az első gyermekük születésekor, akit három hónaposan, karácsony és szilveszter idején kórházban kellett kezelni, mert a kora miatt még műthetetlen vesebetegséget diagnosztizáltak nála. Egyéves korában végül sikerült megműteni vágás nélkül a kislányukat, de addig is csak a hit és az Istenbe vetett bizalom marad Gyuláéknak. Később a kisfiúkat autóbaleset érte, de Istennek hála, csak a lába tört el. A harmadik gyermekük születése előtt pedig közölték velük, hogy Down-szindrómával fog világra jönni a lányuk, de ők hittek és azt mondták, ha ilyen betegséggel kell születnie, akkor így születik, és ők így szeretik majd. A kislány végül teljesen egészségesen született meg! – Mindezek megedzettek, így derült ki, hogy a hitünk mennyire mély, hiszen ezekben a helyzetekben nem tudtunk mást tenni, csak imádkozni. Isten mindegyik esetben megmutatta az ő csodatevő hatalmát! – emeli ki most már mosollyal az arcán Molnár Gyula, aki kétszeresen is imádkozik minden adandó alkalommal az Úrhoz, mert ének- és gitárszolgálatot is vállal a gyülekezetben.

A megtartó Szentlélek

A sok próbatétel hatására megfogalmazódott benne egy kép az útról. Egy hegyi útra gondol, amelynek a tetején vár minket Krisztus. Gyula úgy véli, hogy az út mellett kötelek is lógnak le a hegyről. Eldönthetjük, hogy a sziklákon mászunk biztosító kötél nélkül, a hátunkon a bűneinkkel teli hátizsákkal, vagy a széles úton megyünk a többi emberrel, akik könnyen elterelhetik figyelmünket, és így nem törődünk magunkkal. Sőt, akár várhatjuk a másik segítségét is, és természetesen fontos, hogy egymást támogassuk a gyülekezetben is, de a másik ember helyett nem léphetünk, ahogy ő sem lépheti meg a mi lépésünket! Végül pedig mászhatunk a lelógó kötélen, hátizsák nélkül, a Szentlélekbe kapaszkodva, aki megtart és megőriz bennünket. A sziklán felfelé menni csak úgy lehet – mutat rá Gyula –, ha felfelé nézünk, és nem lefelé a többieket kémlelve, hol tartanak. Nem a múltunkban merengve, hanem csak felfelé tekintve a jövőbe, Krisztusra. – Minden helyzetemet úgy vizsgálom meg, hogy a Szentlélekbe kapaszkodtam-e? Előveszem a Bibliát, és megtalál a megfelelő ige – mondja Gyula, aki szerint a hitben fejlődés soha le nem záruló folyamat, amely mindig megmutatja, miért lehetünk hálásak az Úrnak.

Buzás Borbála

Fotó: Barcza János