Lectio: – „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,1-14.)
Textus: – „És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” (Lk 2,6-7.)
Karácsony van, már megint Karácsony van. Hallgatva az evangéliumot, az ember elgondolkodik, vajon milyen lehetett az az első Karácsony?
„Történt pedig azokban a napokban” – kezdi Lukács a történetet – „történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy írják össze az egész földet.” Írják össze az egész Imperium Romanum-ot, elejétől a végéig, számlálják meg az embereket, hogy tudjuk, ki hol lakik, s ami ettől sokkal fontosabb, tudjuk, hogy kinek-kinek hol kell az adót beszolgáltatnia. Ezért mindenki elindult ősei városa felé, a hivatalos, a „bejelentett lakcíme” felé. A hatalom célt diktált, rendnek kell lenni, mindenkinek átvilágíthatónak kell lennie, sok kicsi sokra megy, az adó ezeréves törvénye. Micsoda őrült nyüzsgés lehetett az utakon! A fogadók tele emberekkel, a mulatók hangoskodó népekkel, mindenki rohan, mindenki siet, az utak mentén római katonák kiabálnak, ordibálnak, igazgatják és irányítják az embereket, hogy ne akadjon el a közlekedés. A teremtett világ pattanásig feszült adventi várakozással „várván várta az Urat”, az Isten Fiának inkarnációját az első Karácsonyon, s közben az emberek lökdösődtek, tolakodtak, és furakodtak az utak mentén.
Történik pedig ezekben a napokban, most, 2011-ben, hogy Karácsony van. És mindenki elindult, mindenki siet, most is tele vannak a fogadók, a multik és a hypermarketek, mindenki számol, oszt és szoroz, összead és kivon. Ennyi és ennyi élelmiszer, ilyen és olyan értékben, ajándékok, árak, végeláthatatlan blokkok, számlák, pénztárcák, kosarak és bevásárlókocsik. Mindenütt akció, akciós ország, akciós emberek, akciós sorsok és akciós életek. Bronz, ezüst, arany vasárnapok, éjjel-nappal nyitva tartó, csillogó és mégis szürke áruházak, arcok, sorsok, és lehetőségek. Tolongunk az utakon, dudálunk, kiabálunk, furakodunk egy bevásárlókocsiért, egy jó parkolóért, lökdösődünk a polcok körül, és ha kell, bárkit félrenyomunk. Ebben a nagy nyüzsgésben egy-egy koccanás után dühösen a sípjukat fújó rendőrök irányítják a forgalmat, s a mi fogadóiban szúrós tekintetű biztonsági őrök vizslatnak, most vásárolunk, vagy csak bámészkodunk, mert akkor tovább, tovább, vagy mosolygós, hostes munkát vállaló diáklányok győzködnek arról, hogy próbáljuk ki a legújabb és legfinomabb édességet, ami megváltoztatja az életünket. Ez van itt, ezekben a napokban, ez ma az európai kultúra, a nyugati civilizáció, ez ma Magyarország, s ezek vagyunk mi, ez a Karácsonyunk.
De „azokban a napokban” – ott és akkor – abban az őrült nyüzsgésben, forgatagban és kavalkádban mégiscsak megjelent a Csend. A nagy, sötét összevisszaság közepén megjelent egy tiszta fénysugár, ahogy azt az evangéliuma írja: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba” (Jn 1,9.). A hangzavarban csend lett, a sötétségben fény fakadt. Az az Ő napja volt, az Ő születésének napja, az Ő testetöltésének napja, az Ő Karácsonya, és mégis, ott és akkor, abban a városban „nem volt számukra hely”. Ott állt a kavargó emberek között a tömegben egy szülő nő, a születendő gyermekével, az ebben a szituációban teljesen tehetetlen férjével, és „nem volt számukra hely”. És most lehetne azon tanakodni, hogy akkor vajon hogyan tekintett a társadalom egy áldott állapotban levő anyára, nem is biztos, hogy előre engedték volna bárhol is, mert a férfi haladt elől, ő volt a család feje, meg az régen nem is úgy volt, meg nem is tudjuk ezt pontosan rekonstruálni, és hasonló bölcsességek. Én mégis úgy gondolom, ha ezt a jelenetet vászonra vetnénk, megdöbbentő lenne a kép: a középpontban egy vajúdó asszony, egy - segíteni akaró, de az emberlét hajnala óta a szülésben nem tudó – férfi, a kavargó tömeg, a szürke arcok, a tétova vagy elfordított tekintetek. Jánost idézve: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,10-11.). A betlehemi csillag jelezte a születését, de abban a tömegben valahogy senki sem akart az ég felé nézni, senki sem akarta a horizont felé emelni a tekintetét, mindenki elvolt a maga világában, a maga problémáival, a maga életével. Megérkezett a Válasz a világba, de az emberek nem tudtak túllépni a kérdéseiken.
„Nem volt számukra hely”. Nehéz és súlyos mondat ez. A híres amerikai prédikátor, Billy Graham lánya írta a következőket: Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, a kormányunkból, és távozz az életünkből. Valaki egyszer azt mondta, jobb, ha nem olvassuk a Bibliát iskoláinkban: a Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És mi azt mondtuk, rendben. Azután egy tudósunk azt mondta, ne fenekeljük el gyermekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megsérül, és lerombolhatjuk önbecsülésüket. És bár a tudósunk fia öngyilkos lett, mi azt mondtuk, egy szakember biztosan tudja, miről beszél, és azt mondtuk, rendben. Aztán valaki, az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, hogy mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve velük, azt mondtuk, nem számít, mit tesz valaki a magánéletben, amíg van munkánk és a gazdaság jól működik. Aztán valaki tovább lépett ebben a csodálatban, és meztelen gyermekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. És mi azt mondtuk: rendben, a szabad szólás joga ezt lehetővé teszi számukra. És aztán a szórakoztatóipar azt mondta, csináljunk TV-műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget reklámozzák. És készítsünk olyan filmeket, zenéket, amelyek bátorítanak az erőszakra, a kábítószer-fogyasztásra, a gyilkosságra, és az öngyilkosságra. És kukkoljunk, és lessünk meg másokat az ágyban és a WC-n. És mi azt mondtuk, ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy, csak hadd menjenek. Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyermekeinknek lelkiismerete, miért bámulnak bambán, céltalanul csak maguk elé, miért rejtőznek el egy elképzelt, virtuális világba, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat? Amikor az iskolában az egyik tanuló agyonlőtte a másikat egy társuk levelet írt az Istennek: Kedves Isten, miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályban? Tisztelettel, egy Érintett Tanuló. És az Isten válaszolt: Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolából. Tisztelettel: Isten.
„Történt pedig azokban a napokban”, az első Karácsonykor, hogy az Isten elküldte az Ő Fiát a világba, „mert tényleg úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16.). Angyalok énekeltek azokban a napokban: „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” és örömhírhozók hirdették a pásztoroknak azokban a napokban, hogy „ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában”. De az a világ nem akarta, hogy megszólítsa az Isten a pásztorokat, a hatalom nem akarta, hogy angyalok jöjjenek a kitaszítottakhoz, azt meg végképp nem akarta, hogy arról beszéljenek nekik, hogy ne féljetek. Nem akarták Jézust, nem akarták a világ megváltóját, nem akarták az Istent, nem volt számukra hely. Mennyire paradox kép ez: a világ várta az Istent, kapcsolatba akart lépni az Istennel, hitte, hogy a problémáira, a kérdéseire - olyanokra, mint élet és halál, jó és rossz, lenni és nem lenni - nem e világban kell keresni a válaszokat, és az őskortól oltárokat épített, hatalmas templomokat, jósdákat; papokat, orákulumokat, jósokat, prófétákat és látókat választott magának, áldozatokat mutatott be, révületbe esett, kapcsolatba akart lépni a transzcendenssel. Aztán az Isten testet öltött, eljött a világba, és nem volt számára hely.
És tudjátok, miért van ez így? Mert nem úgy jött, ahogy az emberek várták. Mert bár az ősi prófécia azt mondta, hogy „egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk” (Ézs 9,5.), azt mondta, hogy „íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezik” (Ézs 7,14.), de az emberek nem egy ilyen Istent akartak. Ők valami másra, valami nagyra, valami hatalmasra, gigantikusra vágytak. Izrael politikai felszabadítójára. Az ország hatalmának visszaállítójára. Az olyan hadvezérre, mint amilyen Dávid volt. Az olyan nagy királyra, mint amilyen Salamon volt. A főpapok és írástudók tudták Heródes udvarában, hogy miként fog eljönni az Emberfia, de az egész királyi udvar inkább sumákolt, magyarázott, s nem akart tudni róla. Lehetett ott csillag, napkeleti bölcsek, pásztorok, nem kellett az Isten.
És nem így van ez ma is, az itt és most-ban? Nem vonzóbb isten az, akit a jósoknak meg lehet idézni, aki a kártyán keresztül megmondja a jövőt, aki szól a holtak birodalmából? Nem vonzóbb isten az, akit szólásra lehet kényszeríteni? Akit akkor lehet elővenni, amikor szükség van rá, amúgy meg be lehet zárni egy dobozba, szekrénybe, vagy akár épületbe? Akiért nem kell templomba járni, aki elfogadja azt is, hogy én vallásos nevelésben részesültem, akinek elég az is, hogy milyen családból származom? Nem vonzóbb isten az, akit az év néhány napjára jászolba lehet fektetni, hogy emlékeztessen, talán még figyelmeztessen is, sőt tükröt tartson elénk Karácsonykor, de aztán a többi bábuval ismét el lehet zárni egy évre? Nem vonzóbb isten az, aki azért van, hogy minket igazoljon másokkal szemben? Aki aláírja nekünk: igen, valóban, te vagy a legjobb tanítványom, neked igazad van. Neked nem kell megváltoznod, neked nem kell mássá, jobbá lenned, nem kell bocsánatot kérned, kérjen a másik, te így vagy tökéletes, ahogy vagy.
Carl Rogers, a híres amerikai pszichológus írja: „azt mondták, hogy Isten meghalt. Én azt hiszem, hogy az az isten, akit mi halottnak vélünk, az a ketrecben levő isten. Az, akit mi megadtunk definíciókkal, értelmezésekkel, és törvényekkel, akit az egzotikus fogalmaink intellektuális állatkertjében domesztikáltunk, az az isten nem bírta a fogságot és meghalt. Nincs ilyen isten, mert Isten nem ilyen. Mert Istent - ahogy Rogers írja, awild God- a vad Istent, nem tudja intellektusunk és akaratunk foglyul ejteni. Ő szabad: mozog a széllel, a sivatag csöndjében énekel, megláncolhatatlan és nem lehet bilincsbe verni” (James Bugenthal: The Art of the Psychoterapist).
„Történt pedig azokban a napokban”, hogy eljött Isten - az univerzumot megalkotó, egyetlen és valóságos Isten - az emberek közé, de az emberek nem akarták látni a csillagot, nem akarták tudni az ősi próféciát, nem akarták, hogy a kitaszítottak ne féljenek, náluk nem volt az Isten számára hely. De az Isten mégis jónak látta, hogy megszülessen egy betlehemi istállóban, egy kavargó és zavaros világban. Eljött az Isten, mégpedig azért, mert neki van helye az ember számára. Rengeteg karácsonyi prédikációnak ez a címe: miért jött Jézus? Nos, Jézus azért jött, hogy helyet készítsen számunkra. Nem azért jött, hogy a magunk képére, igazságára igazítsuk. Nem azért jött, hogy aláírja, igazolja kicsinyességünket, erőszakos vallásosságunkat. Ő azért jött, hogy megváltson pont ezekből, hogy megtérésre hívjon és megigazítson. Nem nekünk kell Istent igazgatni, igazítani, hanem ő igazít minket helyre. A normálatlanból a normálisba, a káoszból a kozmoszba, a rendetlenből a rendesbe. Persze, hogy jöhetett volna hatalmas úrként, vezérként, géniuszként, szupersztárként az Isten a világba, hiszen a saját világába jött. A teremtő Isten azonban abban az állapotban jött el, ahogy a teremtett ember van: esendőként, tehetetlen kisdedként, halandóként, és bizony szegényként, kitaszítottként, olyan valakiként, aki számára nem volt hely.
Történik pedig ezekben a napokban, hogy ismét Karácsony van. Összegyülekezünk, együtt eszünk, ajándékozunk, eljövünk a templomba, igehirdetést hallgatunk, és most azt vesszük észre, hogy Jézus most is kérdez: van-e számomra hely nálad? Jézus kérdez, és ez a legfontosabb kérdés, nincs ettől semmi sem lényegesebb. Ez százszor fontosabb, mint az ajándékok, mint az ünnepi menü, mint a rokonok, vendégek névsora. Lehet, hogy első hallásra nem olyan csillogó ez a kérdés, mint a kirakatok villódzó fénye, mint a világító karácsonyfa, vagy nem olyan ízletes, mint a karácsonyi bejgli, mégis ez a legfontosabb kérdés. Miért? Azért mert a feldíszített karácsonyfa már halott fenyőfa, mert a bejgli el fog fogyni, az új ajándék meg holnapra már régivé és ódivatúvá válik, az Isten kérdése azonban örök érvényű: van-e nálad hely Jézusnak, akarsz-e hozzá tartozni, akarsz-e élni? Mert ez a kérdés elválaszt, hamis írástudókra és megszólított pásztorokra, ez a kérdés kiválaszt, erre a kérdésre adott felelet alapján az Isten megváltottjainak neveztethetsz.
Azzal kezdtem, hogy vajon milyen lehetett az az első Karácsony? Most pedig azzal fejezem be, hogy milyen ez az idei Karácsony, a te Karácsonyod? Miről szól neked a Karácsony? Ott állsz te is a kavargó tömegben, a zajban, a tolakodásban, a nyomulásban, a rohanásban. Tényleg csak ennyi a Karácsony? Számok halmaza, pénzösszegeké, kilóké, litereké? A nagy-nehezen összeterelt családé, az évek óta tartó haragé, a sunyi tekinteteké? Te is kizárod az életedből az életet adó Istent, nincsen számára hely, és most iszonyodva és rettegve nézel a melletted állóra és magadra, a múltadra, jelenedre és jövődre? Neked is inkább egy másik isten, egy irányítható, ketrecben tartható isten kellene? Az igaz Isten most szól hozzád: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Azzal közösségben leszek, azzal kommunikálok: van számodra helyem. Ez a Karácsony evangéliuma, ez a karácsonyi örömüzenet 2011-ben a számodra, ezt akarja ma Isten közölni veled! Azt, hogy fontos vagy, most te vagy a legfontosabb. Azt, hogy van számodra hely az Isten mellett. És azt, hogy neked is legyen számára hely az életedben, szolgálatodban, Karácsonyodban. Nagyon fontos mandátuma ez az Istennek az ember számára: az, hogy van számodra hely, azt jelenti, hogy fontos vagy, hogy az enyém vagy, hogy lényeges vagy. Nem csak kóborló vagy a világban, hanem célom van veled. Mert az Istennek a pásztorokkal is célja volt: el kellett menni és el kellett mondani, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Mert veled is célja van az Istennek: mi nem tehetünk másként Krisztus tanítványaiként, csak úgy, hogy elmegyünk és elmondjuk: „ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában”. Mert a Karácsony az egymásra találás ünnepe (Bölcskei Gusztáv püspök): amikor az Isten rátalál az emberre, az ember az Istenre, a napkeleti bölcsek a megszületett Megváltóra, pásztorok a betlehemi jászolra, a családtagok egymásra, az személyiségünk, az individuumunk az Imago Dei szerinti önmagára.
Így legyen ezekben a napokban áldott Karácsonya mindenkinek, neked, nekünk, így legyen „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”.
Ámen
Sajtos Szilárd százados
református tábori lelkész
Debrecen
