Azt gondolom, nagyon is illenek ezek a gyönyörű, himnikus szavak az esztendő utolsó napjához, annak estéjéhez. Hiszen mi mást mondhatna a keresztyén ember élete egy újabb szakaszának lezárásakor, egy esztendő fordulóján, mint azt, hogy „legyen Tied a dicsőség, Uram, most és az örökkévalóságban”.

Szép befejezés ez. Szép befejezés, amely segít egy kicsit felemelkedni nekünk is ezen az estén. Nekünk, akik valamire várunk, amikor magunk mögött hagyjuk az elmúló esztendőt, és várjuk a reánk következőt. Mint ahogyan az apostol címzettjei, akiknek azt mondja: „…minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek” valamire. De mik is azok az „ezek”, amiket várnak? Néhány sorral feljebb így vezeti be ezt az apostol: „El fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek.” – „Minthogy ezeket várjátok…” Hát ez a végső, nagy felülmúlhatatlan katasztrófa! Amelynek talán csak előjelei, halvány visszfényei azok, amelyek a mi szívünket is megremegtették és megremegtetik, amikor hallunk természeti csapásokról, amelyekről némelyek azt mondják, mintha sűrűsödnének. Hallunk olyan katasztrófákról, amelyeknek igazság szerint maga az ember az okozója, amikor játszik az erővel, amely ha elszabadul, akkor pusztít, és huszonötezer évnek kell eltelni, amíg a káros hatásai elmúlnak. Vagy amikor azt hallja az ember, hogy egy békés, nyugodt, szinte unalmas országban, ott fent, északon, elindul egy ember, magához vesz egy fegyvert, és lemészárolja a táborozó fiatalokat. És az a sokféle nyugtalanító hír, amely mind-mind azt sugallja, hogy recsegnek-ropognak az elemek, amelyekből össze van rakva ez a világ, a kontinenseiben, a népeiben, a gazdaságában, a politikájában. S az ember nem tudja: vajon tényleg nem hajlandó ez a világ tanulni?

Fiatal koromból jutott eszembe egy nagyon mély értelmű, tréfás kérdés-felelet: Tudjátok-e, hogy mibe őrült bele az ausztrál őslakó? A válasz: A születésnapjára kapott egy új bumerángot, és a régit el akarta dobni. Mintha így viselkedne a világ. Azt hiszi, hogy el lehet dobni a bumerángot. Azt hiszi, hogy régi módokon, régi eszközökkel el lehet tüntetni a világból a bajokat, és a bajok okozóját. De ez valahogy nem akar menni. Ez valahogy nem akar sikerülni. S amikor az ember ezeket az apokaliptikus sorokat olvassa, akkor megint csak eszébe jut az apokaliptika, a végső, nagy katasztrófának a leírása. Egy dologra akarta tanítani az embereket, egy dolgot akart sugallni: a nagy, bekövetkező katasztrófát nem tudjátok kikerülni, az el fog jönni. De valahogy túl kell élni. S hányan vannak ebben a világban, hányan vannak ebben az országban, vagy ebben a városban, vagy éppen talán a mi gyülekezetünkben is, akik számára ez, hogy valamit túl kell élni, nem egy olyan elvont frázis, amit valakik kitaláltak mások ijesztgetésére, hanem a legközvetlenebb valóság és tapasztalat. Túl kell élni egy hónapot, s meglátjuk, hogy kijövünk-e a pénzünkből. Túl kell élni egy vizsgálatot, amelynek nem tudjuk az eredményét. Túl kell élni valamit. Komoly dolgok ezek. S azt hiszem, nem régi idők elavult, vagy újra és újra felújított fenyegetőzése, ijesztgetése ez, hanem annak a valóságnak a komolyan vétele, amelyben élünk, amelyben vagyunk, amely olyan sok bizonytalansággal terhel meg bennünket.

S ekkor szólal meg az apostol, és azt mondja: én tudom, hogy ti ezeket várjátok. Én nem akarok mellébeszélni, én nem mondom azt, hogy minden szép, minden jó. Nagyon nagy bajok lesznek. Itt nagyon komoly dolgok recsegve-ropogva fognak elmúlni és átalakulni és megváltozni a világban, Európában, nyilvánvalóan itt nálunk is. A kérdés az, hogy vajon ilyenkor ti mit csináltok. Megpróbáltok berendezkedni a túlélésre? Megpróbáltok valahová elhúzódni, és csak azzal törődni, hogy én valahogy kijöjjek belőle? Ha ti ismeritek a Krisztus irgalmát, a Krisztus szeretetét, akkor tudjátok, hogy nektek más utatok van, esztendőről esztendőre, recsegve-ropogva elmúló, átalakuló, fájdalmas nyomorúságok közepette is, mégpedig az: igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben. Mert a keresztyén hit és a keresztyén reménység túl tud mutatni ezen. Mert az apostol nem csak erről beszél, amikor azt mondja: „minthogy ezeket várjátok…” Mert ő azt is tudja, Isten akaratának végső célja az új ég és az új föld. „De mi új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.”

Krisztus irgalmának megtapasztalása arra szabadítja fel az embert, hogy felhagyjon a régi megoldásokkal. A régi megoldás az mindig a bűn megoldása. Arra azt mondja Jézus, hogy a gonoszt gonosszal akarják kiűzni. De az úgy nem megy. Az új megoldás, Jézus meghökkentő megoldása az Isten megelőlegezett bizalmáról szóló evangélium, az ő szeretetének az odaélése, amely meg tudja szakítani a gonoszság szakadatlannak tűnő láncolatát, amikor belép ebbe a világba, és odaáll, és az őt bántóknak, az őt kínzóknak, az őt kigúnyolóknak nem úgy vág vissza, hogy kölcsönkenyér visszajár. „Őrizzétek meg magatokat, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” Mert mi új eget és Új földet várunk, az elmúló esztendő estéjén is. Sokféle ránk telepedő és elbizonytalanító, elcsüggesztő jelenség közepette is. Ezért lehet reménységünk, ezért lehet békességünk, és ezért várhatjuk, azzal a tisztasággal és azzal a reménységgel, amelyet néhány nappal ezelőtt egy általam most felfedezett, nagyon egyszerű, de nagyon tiszta és nagyon szép mesében olvastam, amelyet szeretnék a gyülekezettel is megosztani. A mesének az a címe: Volt egyszer egy ég

Volt egyszer egy ég. Rajta nagy dudoros habok, azaz felhők, melyek mintha mind mumpszosok lettek volna, olyan tokásan ácsorogtak ott a kék égen. De azt is mondhatnám, volt egy sárga ég, de úgy mondom, ahogy volt, az ég kék volt. Aztán volt egy föld. Olyan, amilyenek a földek, meleg avagy hideg, kavicsos vagy omlós, lapos, netán dimbes-dombos, dombos-dimbes. Voltak ők ketten, két messzi. Egész életükben – mondanom sem kell, már nagyon régóta éltek – arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, nos arra vágytak, hogy megfoghassák egymás kezét. Csak épp annyi időre bár, míg a szemhéj le- aztán felrebben, egy szempillantásnyira. Nyújtotta fáit a föld fölfelé, menesztette az égnek. Hadonásztak a lábujjhegyre álló fák, de nem érték el az eget. Küldte a tűzoltókat is a föld, hatalmas létráikon, küldte már a kéményei szélén billegő kéményseprőket is, kik közel járnak az ég széléhez. A gólyalábon bukdácsoló cirkuszistákat, azokat is kérte, bárcsak elérnék a magasban laposkodó eget. Bizony, mindhiába. A fák csak nyaldosták a felhők alját, a tűzoltók összegabalyították létráikat a cirkuszisták gólyalábaival. Lett is nagy kalajmesz, kuszaság. a kéményseprők csak kuporogtak a kémény szélén. Szemükbe húzva kormos sipkáikat, restellkedve, hogy hát ők, a karikába menő keféikkel, no hiszen, hogy is érhetnének a magas éghez. Bármennyire is ők azok, kik közel járnak az éghez. Ekkor az ég is, a föld is elfáradt a nagy kézkeresésben, a nagy vágyakozásban, hogy bár szempillantásnyi időre megérintsék egymást. És éltek tovább. A föld tett-vett mindenei között. Az ég mosásba kezdett, hétvégi nagymosáshoz gyűjtötte be dudoros felhőit. Begyömöszölte őket egy nagy-nagy keverített kádba, majd fújtatott, vacskolt, cseppcselt, aztán jól kicsavarta őket, s fölcsíptette a még csepegő felhőket a szivárványra. Hullott az ég cseppje, csörögve le, le a földhöz. Mikor egymáshoz értek, az ég és föld, az ég cseppjén keresztül, amit magába szívott a föld, csend lett, nagy, álló csend. Hallgatott minden és megnőtt a boldogság.

Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvérek! Akik új eget és új földet várnak, azok ezzel a tiszta lélekkel várhatják, kérhetik annak bölcsességét, annak jelenlétét és annak akaratát, aki 2011-ben is, és a mi hitünk szerint 2012-ben is úgy szereti ezt a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adja, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ámen.

Textus: 2Pt 3,14–18

Imádság:

Csak azt kérjük mi is, Urunk, mint egykor az emmausi tanítványok a különös ismeretlentől, akinek szavára hevült a szívük: Maradj velünk, mert beesteledik! Maradj velünk ezen az estén, ez esztendő estéjén. Maradj velünk életünk estéjén. Maradj velünk e világ estéjén. Mert ha Te velünk maradsz, fogod a kezünket, akkor recsegve-ropogva elmúlhatnak, omolhatnak elemek, mi hisszük és tudjuk, az új ég és új föld ígérete, amelyben igazság lakik, a Te igazságod, reménységet ad, életben és halálban, új kezdetben és dolgok lezárásában. Add meg ezt a tisztaságot, ezt a bölcsességet, ezt a csendet nekünk, hogy higgyünk Tebenned, aki elküldted a Te Egyszülöttedet, aki saját könnyeivel megöntözte ezt a földet, és hozta az áldott találkozást, és tett bennünket Benned boldog emberekké. Kérünk így hadd tudjunk visszatekinteni, hadd tudjuk elhagyni és odatenni a Te kezedbe azt, ami nem jöhet velünk, és hadd ismerjük fel, mi az, amit tovább kell vinnünk a Te követésedben, hogy békességben várjuk, tisztán és feddhetetlenül azt, ami a Te akaratod. Ezért legyen Tiéd e mai estén és az eljövendő minden napján a dicsőség mindenkor és az örökkévalóságban. Ámen.

Dr. Bölcskei Gusztáv
Debreceni Nagytemplom
2011. 12. 31. 16.00
Óév