Kedves Testvérek!
Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy nagyon szívesen töltöm a szabadidőmet a kertben, a növények között, amelyek magam ápolok és gondozok, és amelyeknek a termésére olyan büszke vagyok. Tegnap délután végigsétáltam a kerten, és ott, ahol talán még egy héttel ezelőtt is gyönyörűen zöldellő paprika és paradicsom volt, és még volt is rajta termés, most azt kellett látnom, hogy bizony a fagy megcsípte, a levelek megfakultak, kiment belőlük az erő, talán még ott vannak a száron, de már biztos a pusztulásuk. És azok a kis termések, amelyek még beérhettek volna, ott vannak sorban, lepotyogva, ízetlenül, használhatatlanul.
Azért jutott eszembe ez a kép, mert amikor tegnap ott jártam, arra gondoltam, hogy valami ilyesmi érzésünk van, amikor október 23-ára gondolunk. Hiszen nekünk tudnunk kell, és tudjuk, amit azok, akik 1956. október 23-án elindultak, énekeltek felszabadultan, ők nem tudhatták, hogy bizony nem sok idő, és az, ami olyan szépnek, olyan kívánatosnak, olyan ígéretesnek látszott, az már megfakultan, elszürkülten, még egy kicsit kapaszkodva az életet tápláló, életet adó szárba és gyökérbe, de mégiscsak a reménytelenséget, a pusztulást, a fásultságot mutatják. Bizony, amilyen érzékeny ez a kis növény a fagyra, olyan érzékenyek lehetnek, olyan érzékenyek tudnak lenni az ünnepeink is. S talán éppen az az ünnepünk a legérzékenyebb, amelyikről még sokaknak van személyes emléke, akár gyermekként, akár ifjúként, akár felnőttként. S talán azért van körülötte annyi indulat, annyi feszültség, annyi meg nem értés. Hiszen ez az az ünnepünk, amelyre évtizedeken át nem volt szabad emlékezni. Aztán, amikor azt gondoltuk, hogy most már végképp elmúlt az az idő, és éppen öt esztendővel ezelőtt éppen arra készültünk, hogy méltóképpen, szabadon, felemelt fővel, elsiratva az áldozatokat, könnyeket hullatva azokért, akik földönfutóvá váltak, akiket megaláztak és megnyomorítottak testben és lélekben, könnyet hullatva azért a nemzetért, amelyet valóban megroppantottak lelkében, hogy újra így tudunk ünnepelni, akkor éppen öt esztendővel ezelőtt megint olyan erőszak, fenyegetés, félelemkeltés töltötte be ezeket a napokat, amelyek sokunk lelkében máig visszhangoznak. Erről sem szabad elfelejtkezni.
Öt esztendővel ezelőtt egy ökumenikus istentiszteleten gyűltünk össze, a történelmi egyházak képviselői Budapesten a Bazilikában, és ezen az istentiszteleten hangzott el az az imádság, amelyikből engedjétek meg, hogy most olvassak néhány mondatot: „Segíts megszólalni Urunk, mert a Te segítséged nélkül csupán fogaink kerítésén átszökkenő, könnyű és könnyelmű szavak zűrzavarát halljuk és mondjuk ezen az ünnepen is. Hadd beszéljünk Veled, mielőtt bármit is mondanánk Rólad és a Te nevedben, mert a Veled való beszélgetés hiánya semmivel nem pótolható. Hadd hajtsunk térdet Előtted, hogy senki és semmi más ne hitethesse el velünk, hogy jogában állna hazug és embergyilkos bálványok kedvéért térdre kényszerítenie másokat. Nehéz ma megszólalni, amikor múltunk egyik legnehezebb, legfájóbb, mégis egyik legfelemelőbb pillanatára emlékezünk. Arra, amikor egy hazug, erőszakos, elnyomó hatalom ellen fellázadtak a becsapottak és elnyomottak, és tenni próbáltak azért, hogy ne hatalmaskodjék többé senki e földön. Nehéz ma megszólalni, amikor ismét forró az ősz, amikor újra indulatok feszülnek egymásnak, amikor ki nem mondott, fel nem oldott, rejtett visszásságok törnek visszafojthatatlanul a felszínre. Nehéz most megszólalni és nehéz így ünnepelni. Mert már megint olyan sok minden nem egyértelmű. Erősíts minket ígéreteddel! Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden? Az, aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, szíve szerint igazat szól, nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is, nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha. Nehéz ma megszólalni, nekünk, Isten akaratára figyelőknek, hiszen sokszor tanúi lehettünk már a történelem folyamán olyan kísérleteknek, amikor az éppen hatalmon lévők az egyház hitelességének igen értékes és sérülékeny kincsét akarták felhasználni saját igazságuk propagálására. Ne engedd, hogy elfogadjuk ezt a szerepet. Segíts, hogy egyedül a Te országodat, és annak az igazságát keressük és kövessük. De ne engedd elfogadnunk azt sem, amikor abban akarnak megakadályozni, hogy fontos kérdésekben tisztánlátást segítő szót szóljunk, azaz ne fogadjuk el, amikor el akarnak hallgattatni, mert Neked, az élet Urának, a teremtett mindenség és benne minden egyes ember alkotójának van szavad életünk minden dolgához. Ma is van szavad a kétségbeesettekhez, a bizonytalanokhoz, a felháborodottakhoz, a kiutat keresőkhöz. Van szavad a kisemberekhez, és van a nagy felelősséggel felruházott vezetőkhöz. Van szavad mindnyájunkhoz. Ahhoz pedig, hogy ezt a szót meghallhassuk, arra van szükségünk, hogy figyeljünk Rád.”
És most, Testvérek, 2011. október 23-án vajon mit tudunk mondani? Mihez tudunk folyamodni? Semmi máshoz, csak ehhez a megújító, a megújulásért könyörgő zsoltárhoz. „Figyelj ránk, Izráel pásztora!” Milyen hihetetlenül erős, elemi emberi igény fogalmazódik meg ebben a kétségbeesett kiáltásban. Figyelj rám! Figyelj ránk! Mi mindenre képes a kisgyerek, hogy felhívja magára a figyelmet, a szüleinek, a nagyszüleinek, a testvéreinek a figyelmét. Valakinek a figyelmét, aki fontos neki. Vegyél már észre! Itt vagyok! Figyelj ránk, Urunk! Nem lehet keresztyén embereknek más kívánságuk, más kiáltásuk, csak ez: Vegyél észre bennünket! Láss meg! Figyelj ránk!
Hányszor volt már a történelemben, hogy bizony hihetetlen nagy elkeseredést, megmozdulást, néha forradalmat váltott ki az, amikor nem akartak odafigyelni emberekre. Jól ismerjük a magyar irodalomból a kisember, Tiborc panaszát, aki elmondja a nagyúrnak, Bánk bánnak, hogy az lenne a lényeg, hogy figyeljetek már ránk. És hányan vannak ma is, akik a világban azért tesznek sokszor elképesztő dolgokat, mert azt akarják, hogy figyeljenek rájuk. Vegyék őket észre. A menekülők, az éhség, a pusztulás, a háború elől menekülőktől elkezdve, el egészen azokig az emberekig, akik egy nagyon furcsa, nagyon különös, nagyon meghökkentő mozgalmat indítottak el néhány héttel ezelőtt: „Foglaljuk el a Wall Street-et!”, a világ nagy pénzügyi központját. És ezek nem kaotikus, lumpen elemek, hanem ott állnak kis táblácskákkal, nagyon egyszerű feliratokkal: „Ne add el a lelkedet az aranynak!” Ott vannak, és azt mondják, hogy ez a világ nincs rendben, hogyha nekünk, rendesen, tisztességesen dolgozó embereknek egyszer csak azt kell éreznünk, hogy a fejünk felett nincs tető, hogy a jövőnk odavan. Valami nincs rendben.
Figyelj ránk! Ez az ősi, imádságos lelkület, amelynek ki kell zendülnie a templom falai közül, és emlékeztetni mindenkor, minden körülmények között, hogy nekünk olyan Urunk van, aki úgy terelgeti az Ő népét, Józsefet, mint egy nyájat. Érdekes, hogy a zsoltáros éppen Józsefet említi. Talán azért, mert József története olyan érzékletesen hozza elénk az emberi életnek a mélységét, a nyomorúságát, és a magasságát. Mert éppen József az, aki megismeri, milyen az, amikor az ember a szó szoros értelmében a gödörben van, a kút mélyén, és ott ülnek a kút körül a testvérei, és nyugodtan és egykedvűen szalonnáznak. S aztán átéli József azt, hogy milyen az, amikor az ember felemelkedik, és szolgák hada lesi a parancsát, és a nagy egyiptomi birodalomban már csak az istenként tisztelt fáraó van felette, ő a legnagyobb ember. S megjelennek előtte ugyanazok a testvérek, akiket a kisujja egy mozdulatával elseperhetne, letörölhetne a színpadról, az élet színpadáról. És meg kell neki tanulni: az emberség határa ott van, amikor az ember nem akar túlnőni önmagán, hanem odafordul hozzájuk, és azt mondja: én a ti testvéretek vagyok.
Figyelj ránk! Figyelj ránk Te, aki úgy terelgeted Izráelt, Józsefet, mint a Te nyájadat. Mert 1956 arról is beszél, hogy mi történik akkor, ha azok, akik úgy gondolják, hogy övék minden hatalom, nem veszik emberszámba azokat, akik rájuk bízattak. Bizony ezért kellett több mint kétszázezer honfitársunknak elindulni új hazát keresni, és hordozni talán egy életen át a veszteséget, és hordozni nekünk a veszteséget. És vajon mi van azokkal, akik ma úgy gondolják, nem lehet maradni ebben az országban, mert nem boldogulunk. Vajon engedjük őket elmenni, elveszíteni? Figyelj ránk, Urunk, és add, hogy tudjunk figyelni egymásra! A zsoltáros azt mondja: „Uram, Seregek Istene, meddig füstölög haragod néped imádsága ellenére?” Azaz azt mondja: mi imádkozunk, és Te mégis haragszol! Vajon el merjük mondani magunkról, a magyar nemzet tagjaiként, hogy Uram, miért füstölög még a haragod ellenünk, hát mi imádkozunk! Bárcsak úgy lenne! Mert még akkor is előfordul, hogy füstölög az Ő haragja, imádságunk ellenére. De hát ha nem is akarunk megújulni, ha nem is akarunk imádságban önmagunkat megalázni Isten színe előtt, akkor mit várunk? Milyen félelmetes éle van ennek az igének, amikor azt olvassuk: „Te okoztad, hogy civakodnak velünk szomszédaink, ellenségeink pedig gúnyolnak minket.” Hát nem ezt éljük át? Hát nem velünk civakodnak a szomszédaink? Legyen az nyelvtörvény, legyen az népszámlálás, legyen az kárpótlási törvény, legyen az az egyházi iskolák itt, a Kárpát-medencében… Hát civakodnak velünk! És gúnyolódnak rajtunk, hogy még ünnepelni sem tudunk együtt! Figyelj ránk! Újíts meg bennünket! Mi csak ezt tudjuk mondani, csak ezt tudjuk kérni. Csak ezért tudunk az élő Istenhez könyörögni. De ezt tehetjük, és ezt tennünk kell. Újíts meg, figyelj ránk! Akkor meg tudunk újulni, a reformáció hónapjában, akkor valóban tudjuk, hogy mindenki számít ebben az országban, nem csak a népszámláláskor, mert annak az oltalmában vagyunk, aki figyel ránk, aki gondot visel, és várja, hogy megújuljon a szívünk, az imádságunk, az egymásra figyelésünk.
Érzékeny ez az ünnep. Érzékeny a lelkünk. De nekünk olyan Urunk van, aki tudja, mit jelent ez az érzékenység. Forduljunk hát Őhozzá, hogy megújuljunk, egyen-egyenként, gyülekezetünkben, anyaszentegyházunkban, nemzetünk közösségében, hogy szabadon, reménységgel, a megújulás hitébe kapaszkodva tudjuk Neki mondani: Legyen Tiéd a dicsőség, most és mindörökké! Ámen!
Dr. Bölcskei Gusztáv
2011. 10. 23.10 óra
Rádiós istentisztelet
Debrecen–Nagytemplom
Lekció: Zsolt 80
Textus: Zsolt 80,2–8
