Nemrégiben ültünk le a szokásos krízismegbeszélésünkre a debreceni Péterfiai utcai hajléktalan melegedőben. Gyülekezeti, intézményi munkatársak, szorgos önkéntesek, lelkészek.

Ebben az évben újra útjára indul a nagy fakanál, a nagy edények, jó néhány önkéntes „szakács” és konyhatündér minden szombaton. Megpróbálják újra: „ehetővé” tenni az Isten Igéjét. Nem kicsi a feladat, de ehhez mérten nem kicsi az elszántság sem. Legalább is tudjuk, hogy sok minden egyéb mellett erre lesz szükségünk. De azért is gyűlünk össze már időről időre, hogy ilyenkor egy kicsit egymást is erősítsük. Szükségünk van a jó hírre, egymás jó hírére. Vannak, akik már évek óta visszatérő fakanálforgatók, vannak, akik most először vállalkoznak rá. Egyben azonban mindenki egyetért: többről van szó, mint egy tál ételről szombatonként a hajléktalanok számára. Hamar kiderül az is, hogy milyen jó közösségépítő – gyülekezetépítő hatása volt az eddigi főzéseknek. Jönnek a visszajelzések arról is, hogy gyülekezetet „szó szerint mozgásba hozott”.

Szükségünk van a jó hírre. S talán az aznapi legjobb egy „kiscipóról” szólt. Hiszen a Melegedőben majd mindennap megcsörren a telefon és a Kiscipóból jön a napi jó hír, hogy érkezik a napi péksütemény– kifli, kenyér, kalács, baconos croissant, pudingos, lekváros süti és még sorolhatnánk.

Persze valakinek ez mindennapos, megszokott és friss, de az idejáróknak ez bizony sokszor a nap jó híre. „Milyen jó, hogy vannak még ilyen adakozó kedvűek! Hogy találtatok rájuk?” – kérdezi valaki a csapatból. „Mi sehogy, ők kerestek minket!” – hangzik a válasz. S az idei megbeszélésünk ezzel az örömmel ért véget: sokszor egy kiscipónyi segítség is elegendő, s talán nekünk, bennünk is van annyi.

Nagy Péter