A kéz mindig kéznél van
2018. szeptember 13.

Ez a régi bölcs mondás akár a mottójául is szolgálhatott volna annak a Kisköri Presbiteri Konferenciának, melyet 2018. szeptember 8-án tartottak a Sarkad-Belvárosi Református Egyházközségben.

A békési egyházmegyében három presbiteri kiskör működik a Magyar Református Presbiteri Szövetség területi szervezetén belül, és az ’Imádság évére’ való tekintettel e találkozót is ennek az országos felhívásnak szentelték: „Uram, taníts minket imádkozni…” (Luk 11,1) címmel.

A házigazda gyülekezet lelkipásztora, Koncz Zsolt a Lukács evangéliuma 17,5−6 versei alapján hirdette Isten üzenetét. A hit és az imádság elválaszthatatlan egységéről könnyen vagy épp könnyelműen megfeledkezünk: Hisszük-e valójában, hogy elmondott imádságaink meghallgatásra találnak az Istennél? – kinek-kinek válaszolnia kellett a maga életére nézve ama belső szobában, ahol nincs mellébeszélés, csak igazság, csak megbánás, csak remény, vagyis Isten és mi. Jézus azt tanítja, hogy a jó imádsághoz nem kell „sok” hit, elég egy „kevés”, egy mustármagnyi is. Van-e mustármagnyi, vagyis elegendő hitünk? Imádkozzunk kell azért, hogy legyen, csak egy mustármagnyi hitünk.

alt

Dietrich Bonhoeffer, a 20. század egyik legnagyobb teológusa szerint „Semmi nem áll oly mértékben hadilábon az imával, mint az önteltség.” Tudatosítani kell magunkban, hogy milyen nagy kiváltság és lehetőség az imádság, hiszen abban a mindenség Urát szólíthatjuk meg, akinek mindent, de mindent elmondhatunk a legtökéletesebb bizalmi körben. Mégis sokszor nehéz a kezdet, és nehezen jönnek a szavak. Ám szavak nélküli őszinteségben és tisztaságban is lehet és kell(ene) imádkoznunk. Az imádság meditatív jellegére egyre nagyobb szükségünk van, s ennek a gyakorlását fel kell újra fedeznünk. Csendben kellene lennünk, és azt mondani, amit Teréz anya, amikor megkérdezték tőle, mit szokott csinálni, amikor imádkozik, és milyen a kapcsolata Istennel, hogyan beszélgetnek egymással. Erre ő azt felelte: legtöbbször csak hallgatunk. Erre, az imádságban való elmerülésre van szükségünk nekünk is, hogy a hit eme csodálatos világában, távol a világ zajaitól, rátaláljunk arra az Istenre, aki hallja a hangunkat, aki meghallgat minket és aki képes velünk, mellettünk és értünk hallgatni. Itt születik és munkálkodik az a hit, melyből egy mustármagnyi is elég. Elég, hogy hegyeket mozgasson meg, hogy erőt adjon, hogy felemeljen, hogy győztessé tegyen a mindennapokon, a kísértsék felett és a halál rettenetén is.

A konferencia fő előadását Dr. Tóth János, a Presbiteri Szövetség területi elnöke tartotta: Az imádság hármassága címmel. Részletesen bemutatta az imádság műfajait, az imádság lehetőségeit és kitért az ima személyességére is. Vetített képekkel és idézetekkel hozta közelebb hallgatóságát az imádság helyes gyakorlásához, melyet a szívügyének tekint. Részletesen bemutatta a bűnvalló, a hálaadó, a kérő, a közbenjáró és a dicsőítő imádság jellemvonásait. Mindegyikre ugyanolyan szükségünk van a hitünk gyakorlásakor. Életünkre nézve lehetnek hangsúlyeltolódások bizonyos helyzetekben, de tudatosan törekednünk kell az egyensúly helyreállítására. Merjük kérni a társat, a testvért, a gyülekezetet, hogy „Imádkozzanak értünk!”, hiszen annak mentő ereje van (ApCsel 12,5). Luther is megvallotta: „Úgy érzem, valaki imádkozott értem.” Próbáljuk meg mi is gyakorolni, sőt megélni e legnemesebb ima-tapasztalat mindkét oldalát. Ha idáig eljutunk, akkor már ott állunk a dicsőítő imádságok küszöbén, ahol is szavakkal, zenével és énekszóval együtt árad az imádat Isten felé. Mindez az Isten ajándéka és csak Ővele együtt működhet.

alt

Az imádságaink lehetnek kötött szövegűek, hiszen el kell sajátítanunk a nyelvezetet, de mindez ne megkötözzön, hanem jó példákkal inspiráljon a szabad szövegű egyéni vagy közösségi imádságra. Jézustól sem állt távol a kötött imádság gyakorlása, hiszen tudjuk, hogy így is használta a zsoltárokat. Egyéni imáinkban találhatjuk meg a legcsodálatosabb intimitást a Szentháromság Istennel, melyekben egyetlen sóhajnak is lehet olyan súlya, mint száz szónak...

Az imádság személyességének megvilágítására valódi személyes példákat, tanításokat hozott többek között Kálvin, Ravasz László vagy épp Philip Yancey életművéből, és arra buzdította a jelenlévőket, hogy találják meg, alakítsák ki és gyakorolják a saját imakultúrájukat. Az imádkozást csak imádkozva lehet megtanulni.

Előadásának központi üzenetét egy képzeletbeli 10-es skálára helyezte: Ordass Lajos evangélikus lelkipásztor vallomásától: „Nem tudok imádkozni” (0) jussunk el Farkas József református lelkipásztor azon jeremiási (Jer 7,16−20) igehirdetéséig, hogy „Nem tudok, nem imádkozni” (10). Vajon hol állunk most? Fejlődési folyamat ez, hiszen nem imádkozni mindenki tud nap, mint nap. Vannak, akik tudnak imádkozni, kivált ha rájuk szakad a kereszt..., de mikor jutunk el odáig, hogy nem tudunk nem imádkozni, mint Jeremiás próféta??!!

 alt 

A frissítő szünet után kötetlen csoportos beszélgetésekben kerestük az előadás által felvetett kérdésekre a válaszokat, illetve kendőzetlen őszinteséggel oszthattuk meg saját gondolatainkat. Olyan ajándék volt ez mindhárom csoportban, melyre hosszú idő elteltével is emlékezni fogunk.

Ebéd után különleges sétára indulhattunk abban az „imakertben”, melyet templomunkban állítottunk fel Nt. Kovács Tibor, körösladányi lelkipásztor iránymutatásával. Különböző installációk segítségével imádkozhattuk végig a Miatyánk valamennyi mondatát, hogy eljutva Jézus keresztjéig megláthassuk valódi énünket, de azzal az ajándékkal, melyet Ő ad mindannyiunknak: bűnünk terhe az Ővé, és a hittel elfogadott áldozata által már a miénk a szabadítás.

Köszönjük, hogy házigazdák lehettünk, köszönjük, hogy résztvevők lehettünk, de legfőképp, hogy így együtt imádkozó közösséggé válhattunk. „Akkor imádkozunk a legjobban, amikor már észre sem vesszük, hogy imádkozunk.” (Johannes Cassianus)

Koncz-Vágási Katalin lp.
Sarkad-Belváros