A Horkay-terem felavatása és könyvbemutató
2019. március 11.

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának közössége, nyugdíjas tanárai és néhai dr. Horkay László egykori gimnáziumi tanár gyermekei és családtagjai együtt emlékeztek a neves tanár életpályájára 2019. március 5-én délután. Horkay László a két világháború között gazdagította a Hajdúnánási Református Gimnáziumot mint vallástanár és 1944-1947 között mint igazgató. Innen a debreceni Dóczy Intézetbe került vallástanárnak, majd a Dóczy államosításakor, 1952-től a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanított magyart és angol nyelvet.

alt

Az emlékező gyülekezetet Győri József gimnáziumi igazgató köszöntötte és dr. Fekete Károly püspök áhítattal nyitotta meg, aki a példaállítás jelentőségét emelte ki az 1Tim 4,12-13 alapján. Erre az alkalomra jelent meg dr. Horkay László utolsó művének újra szerkesztett változata, „A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig” címmel. A kiadvány a Tiszántúli Református Egyházkerület Református Művelődéstörténeti Füzetek sorozatának 7. köteteként látott napvilágot. A könyvet és a szerző munkásságát dr. Győri L. János kutatótanár mutatta be. A család nevében dr. Horkay György ny. tanügyi főtanácsos mondott köszönetet az emléknapért. A délután a Horkay-terem felavatásával zárult, amely a Péterfia utcai épület II/024-es nyelvi terme.

alt

alt

Dr. Horkay László életéről, munkásságáról és a megjelent kötetről az alábbiakban olvashatják dr. Győri L. János kutatótanár előadását.

Horkay László: A magyar nyelvű filozófia története…

(Könyvbemutató, Református Kollégium Gimnáziuma, Debrecen, 2019. március 5.)

Készítette: Dr. Győri János

 alt 

"Kedves Vendégeink, Kedves Családtagok, Kedves Kollégák!

Az elmúlt év második felében, a most bemutatásra kerülő kötet szerkesztőjeként, dr. Horkay László filozófiatörténetét többször is végig kellett olvasnom, méghozzá betűről betűre.  És minél mélyebben megismertem a szöveget, a dolgok természetéből következően annál határozottabban képződtek meg előttem valamikori tanárelődöm szellemi arcvonásai. S egy idő után már erős késztetést éreztem arra is, hogy közelebbről megismerjem fizikai valóját, életpályáját is.

Amikor 1972-ben a Debreceni Kollégiumba kerültem gimnazistaként, dr. Horkay László már nyugdíjas éveit töltötte, így személyes emlékem nincs vele kapcsolatban. Róla szóló ismereteimet az életéről és munkásságáról eddig megjelent írásokból, családtagok szóbeli közléséből és egykori debreceni kollégájának, Koppányi Mária tanárnőnek a Református Gimnázium nevelési és rendkívüli értekezletén (1968. november 20.) a nyugalomba vonuló dr. Horkay Lászlót méltató beszédéből szedegettem össze. Meg természetesen mindabból, ami a református iskolakultúra kutatójaként még kezembe került.

A Horkay család tagjai mai ismereteink szerint 1703 óta vannak jelen folyamatosan a református egyház életében, az elmúlt bő három évszázadban nem volt olyan nemzedék, amelyből ne került volna ki lelkipásztor, tanár vagy tanító. A szó igazi értelmében ároni családról van tehát szó. Ezt a kiváltságot és elkötelezettségét az őrállók hűségével hordozza ma is, lelkészként, tanárként a család több tagja. A Horkayak a 13. század végén V. István királytól kaptak nemesi címet, s leszármazottaik a következő századokban nagyobbrészt a család ősi fészke, Krasznahorka tágabb körzetében, az ország északkeleti régiójában éltek, amelynek református szellemi központja Sárospatak volt. Gyermekkoromból emlékszem, hogy a Borsod és Abaúj vármegyék határán fekvő szülőfalumban is éltek Horkayak, egykori gazdálkodó kisnemesek leszármazottai, akik ott meghatározó szerepet vittek a református gyülekezet életében, gondnokként, presbiterként. Dr. Horkay László egyik őse, Horkay János sajóhídvégi lelkész még a 19. század elején házat építtetett Sárospatakon a Kollégium közelében. Ez az úgynevezett Horkay-ház lett otthona a család özvegyen maradt papné tagjainak, akik itt diáktartásból tartották fenn magukat és családjukat. Az egymás iránti felelősség szép történelmi példáit nyújtják ezek a Patakon gárdáknak nevezett diákszállások, ahol a befogadó család főzött, mosott a rábízott diákokra, s amennyire lehetett figyelemmel kísérte testi, szellemi fejlődésüket. Egy-egy ilyen ház két részből állt: egyikben laktak a tulajdonosok, a másikban, gyakran nyitott folyosóról nyíltak a diákszobák.

Horkay László 1905. március 10-én született a Tisza-parti Szabolcsveresmarton (mivel mindkét szülőm ugyaninnen származott, nagyszüleim vélhetően személyesen is ismerhették a lelkipásztor édesapát). Ö volt a legidősebb a 10 testvér között. Itt azonban csak kétéves koráig nevelkedett, mert édesapját, a pátriarchai kort megélt, élete utolsó évéig aktív Horkay Barnát, Kistárkányba választották meg lelkipásztornak. Az édesapa emlékét Koppányi Mária így rajzolja meg: „Hadd idézzem itt fel alakját, derűs, bölcs beszédét, mindenkit megbecsülő emberi magatartását, csodálatosan frissen maradt szellemét, közvetlenségét, korát meghazudtoló testi-lelki frissességét. Mindnyájan láttuk őt, amint az Emlékkert padján üldögélt, amikor debreceni családját látogatta meg, vagy sétára indult családja két nemzedékével, fiával, unokáiával. Házának ura és gazdája volt, gondviselője volt, mint gyülekezetének is. A zempléni faluban töltött évek, a hitben-szolgálatban való élet, a hivatástudat, együttélés a falu népével nyilván hatással volt a család ifjú népének fejlődésére.”

Három jelentős református iskolaváros, Sárospatak, Hajdúnánás és Debrecen határozta meg diák- és tanári pályáját. Tíz éves korától Patakon nevelkedett a református gimnáziumban és externátusaiban. Hű fia maradt e városnak és a Kollégiumnak később is, hiszen még nyugdíjas éveiben is a pataki öregdiákok baráti körének egyik vezetőjeként tevékenykedett. Érettségi után itt szerezte a lelkészi oklevelet, s követte ebben két fivére is (két további leánytestvére pedig lelkészfeleség lett).

Tehetségét már a gimnáziumi évek fényes önképzőköri sikerei jelzik, s ugyanez jellemzi a teológián töltött időt is. Munkássága már diákkorában is sokoldalú. Az egyházi zene kiváló ismerője, gyakorlója és kutatója. Elnöke a Kollégiumi Kórusnak, szerkeszti az Ifjúsági Közlöny című nagy múltú diáklapot. Két területen igazán tevékeny, az Újszövetség és a filozófia kötik le ereje nagy részét. Ifjú korában az utóbbi lesz igazi munkaterülete, ennek művelésére buzdítják professzorai is, akik utódjukat látják benne a Pataki Főiskolán.

Horkay László még abban a korban kezdte pályáját, amikor a szellemi munkának komoly elismertsége volt hazánkban is. Ennek szellemében a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Pataki Kollégium kiváló diákját külföldi ösztöndíjjal jutalmazza. 1927 októberétől 1930 augusztusáig, közel három esztendőn át rövid megszakításokkal Zürich, Glasgow, Edinburgh és Tübingen egyetemein tanult, s ekkor tökéletesítette német és angol nyelvtudását. Külföldi tanulmányai erősítették meg a filozófia iránti elkötelezettségét is.

Közben 1929-ben Sárospatakon lelkészi oklevelet, 1930-ban Debrecenben doktorátust, majd pár évvel később, 1938-ban vallástanári képesítést szerzett.

Külföldi tanulmányai után Vajdácskán, Putnokon, majd diákkora színhelyén, Sárospatakon lett segédlelkész.

1932-ben a hajdúnánási református gimnázium választotta meg vallástanárának, előbb helyettes, majd rendes tanári minőségben. Úgy tudom, ő volt az első valóban szakképzett vallástanára ennek az iskolának. A következő évben kötött házasságot Sárospatakon Maller Irénnel, akit fiatalon ismert és szeretett meg, s egész diákpályája alatt kitartott mellette hűséggel.

A hajdúnánási református iskola a 17. század végétől már latint is tanító kisgimnáziumként a Debreceni Kollégium partikulája volt, de alapítása visszanyúlik a század elejére, a hajdúk letelepítése utáni évekre. A 19. században hatosztályú gimnázium lett, majd amikor elvették nyilvánossági jogát a Bach-korszakban, a Bocskai-féle függetlenségi hagyományokat szívósan őrző város és polgárai adományai biztosították fennmaradását. Dr. Horkay László tanársága idején már nyolcosztályos gimnázium. Az iskola igazgatója, dr. Tóth Lajos kitűnő fiatal tanárokat gyűjtött maga köré ebben az időben, s ezáltal valóságos megújuláson ment át a gimnázium. Nagy nyereséget jelentett az új vallástanár érkezése is, aki munkáját nagy gondossággal végezte. Családokat látogatott, hogy tanítványai környezetét megismerve végezhesse lelkigondozói munkáját.

Az 1930-as évek hazánkban az egyesületi élet virágkora. Dr. Horkay László felügyelte Hajdúnánáson a Konfirmált Ifjak Egyesületét, amelynek közel száz tagja volt. Hűséges tagokat nevelt a Soli Deo Gloria országos református ifjúsági egyesület számára is, amelynek ő volt a városban a megszervezője. Gyűjtéseket rendezett a legkülönbözőbb egyházi célokra, amivel adakozó gyülekezetet kívánt nevelni. Ünnepélyeket rendezett, s önálló szolgálatra nevelte diákjait. Nincs róla pontos statisztika, de köztudott, hogy igen sokan választották később a teológia elvégzését a nánási gimnázium tanulói közül azokban az években.

Tanári munkáján kívül gyakran vállalt templomi szolgálatot, írásai rendszeresen jelentek meg a helyi újságban, a Sárospataki Református Lapokban és a Protestáns Tanügyi Szemlében.

A nyugodt építő munkát a második világháború szakította meg. Az iskolák többségének működése a Tiszántúlon már 1944 tavaszán megszakadt, a tanárok egy része katonai szolgálatot teljesített, sokan elmenekültek a bombázások miatt. Nánáson a vezető nélkül maradt iskola élére Horkay László állott igazgatói jogkörrel. Néhány héttel a front elvonulása után tanártársaival megindította a tanítást, otthon rekedt egyetemi hallgatókat, volt diákokat is munkába állítva. Az idegeket próbáló szolgálatot távozásáig, 1947 őszéig végezte, ekkor a munkát átadta Iván Lajos helyettes igazgatónak. A korábbi igazgató, dr. Tóth Lajos 1949-ben lett újra az iskola vezetője.

Dr. Horkay László életútjának következő állomása a debreceni Dóczi Református Leánynevelő Intézet volt. Első találkozásukra későbbi kollégája, Koppányi Mária így emlékezik vissza: „Dr. Horkay Lászlóval a Dóczi intézetben volt első, azóta elhalványult találkozásunk, amikor egy csendes napon a nőnevelés körébe tartozó előadást tartott a növendékek előtt. Ekkor pillantott be először a nagy múltú… intézet életébe. Ez bemutatkozásféle volt egy későbbi – az idők változását még nem tudhattuk – debreceni alkalmazás sejtelmében. Ennek folytatása lett egy másik alkalom, amikor Szele Miklós tanárképző intézeti megbízatása miatt lemondott Dóczi intézeti, leánygimnáziumi vallástanári tisztéről, és a meghirdetett pályázatra dr. Horkay László is beküldte iratait. Amikor dr. Papp Ferencnek, mint egyházkerületi felügyelőnek jelentettem a pályázat eredményét, így szólt Horkay László nevénél: feltétlenül be kell őt hoznunk, hiszen ő a kerület legjobb ifjúsági igehirdetője. Ez volt 1947-ben.”

1947. szeptember 23-án választotta meg a Dóczi Intézet igazgatótanácsa dr. Horkay Lászlót vallástanárnak. Ez azonban már nem ugyanaz az iskola volt, amelyet említett korábbi látogatásai során megismert. A háborúban megsemmisült az intézet felszerelésének nagyobbik része, az épület ekkor ugyan már használható volt, de régi patinája megkopott. Az előző években megtörtént az új típusú nyolcosztályos általános iskola megnyitása is, amelyet egy évvel később államosítottak. Valószínűleg nem erre számított az új tanár, amikor otthagyta szép nánási otthonát, kertjét, amelyben olyan szívesen dolgozott – és egy időre családját, feleségét és három kisgyermekét is, mert lakást a háború utáni szűkösségben egyelőre nem kapott Debrecenben. Lakhelyül az iskola különböző helyiségeit használhatta, míg végül családjával a Püspöki Palotába költözhettek. A kedvezőtlen politikai előjelek is indíthatták arra, hogy újabb tanári oklevelet szerezzen: a debreceni egyetem magyar–angol szakára iratkozott be, és 1949-ben megszerezte e két szaktárgyból a középiskolai tanári képesítést. Leánygimnáziumi munkásságát, ahol a hittan és a filozófia mellett most már magyart és angolt is tanított, ugyanaz a gondosság és odafigyelés jellemezte, mint nánási éveit. Fegyelmezett munkát kívánt, s ő maga is azt nyújtotta.

A Dóczi-beli munka 1952 nyarán ért véget, az iskola államosításával. 1952. augusztus 1-jétől több kollégájával együtt a Kollégium egyházi kezelésben maradt s a Dóczy beolvadásával ekkor koedukált iskolává váló Gimnáziumának lett tanára. Mivel itt a vallástanári állás betöltött volt, közel negyed századon át új szaktárgyait, a magyart és az angolt tanította, magyarból hosszú időn át munkaközösség-vezető is volt. Örömmel vállalt osztályfőnökséget, felügyelte a könyvtárat, családokat látogatott. Szívesen vállalt lelkészi szolgálatot is reggeli áhítatokon és oratóriumi istentiszteleteken.

A tantestületben betöltött szerepére Koppányi Mária fentebb már idézett visszaemlékezése világít rá: „Saját osztályom ragaszkodása és hálája igen jó fokmérője annak, hogy milyen végtelen türelemmel, bölcs munkabeosztással, az érdeklődés felébresztésével foglalkozott velük. A tanári értekezleteknek egyik legsokoldalúbb hozzászólója volt, mert mindent fontosnak tartott, ami az iskola, a református iskola sorsával, jelene apró dolgaival, jövőjének minél jobb építésével összefüggött. Mert nagyon szerette és szereti a református iskolát, amelynek egész életében munkása volt, diákként, tanárként, vezetőként. Megcsodálhattuk mindnyájan széleskörű érdeklődését minden új, különösen filozófiai, világnézeti kérdések iránt. Nagyon sokszor hívta fel figyelmünket új, angol nyelvű munkákra, amelyekben utalást talál ránk, magyarokra… Nem sajnálta a fáradságot, hogy lefordítson fejezeteket.”

1968 nyarán, 63 évesen kissé váratlanul vonult nyugalomba. Életkora mellett erre elsősorban családjának gondozása, a növekvő számú unokáival való törődés vágya késztette, akikről Koppányi Mária nagy szeretettel így emlékezik: „Kívánjuk, hogy ők is olyan értékes tagjai legyenek majdan nemcsak családjuknak, hanem minden nemes jellegű munkának, mint saját gyermekei:…kitüntetéssel doktorrá avatott leánya, mérnök fiai, akiket kötelességtudásuk, tehetségük, szerénységük iskolánk legkitűnőbb diákjai között tart nyilván, és akik ma megbecsült dolgozói a tudományos munkának.”

Dr. Horkay Lászlót évtizedekkel korábban kényszerűségből megszakított tudományos tevékenysége iránti elkötelezettsége is az aktív tanári pályától való visszavonulásra ösztönözhette, hiszen a nyugalomba vonulás évétől kezdve sorra jelentek meg országos szakfolyóiratokban filozófiai tárgyú publikációi.

Tanár kollégái közül is talán kevesen tudták, hogy dr. Horkay László Debrecenbe kerülése előtt milyen jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki elsősorban a filozófia területén, de pedagógiai kérdésekről is publikált a Protestáns Tanügyi Szemlében. Sőt a régi magyar énekeskönyvekről írott tanulmányait is számon tartja az irodalomtörténet. Ő sokkal szerényebb volt annál, hogysem mindezzel kérkedjék.

Fő kutatási területe a német idealista filozófia és annak magyar hatása: Kant, Hegel, valamint Erdélyi János és Bőhm Károly munkássága volt. Kant vallásos nézetei (1942) címmel a rá mindig jellemző közérthető stílusban gyakorlati szempontból elemzi a kérdést, a vallástanításra is kitekintve. Hasonló szellemben fogant Hegel és a vallás (1943) című jelentős tanulmánya is.

Van-e magyar filozófia?című dolgozatában bátran vallja és világosan érvel amellett, hogy igen is van ilyen. Elsősorban Erdélyi János sárospataki professzor és Bőhm Károly kolozsvári egyetemi tanár 19. század végi munkásságában látja a magyar filozófia kiteljesedését. Ez a tanulmánya 1939-ben jelent meg, s az Európát fenyegető német veszély árnyékában annak a magyar identitáskereső szellemi ébredésnek a része, amelynek keretében Kodály Zoltán a zene, a kortárs népi írók a szociográfia, Karácsony Sándor debreceni egyetemi tanár pedig a pedagógia területén keresett hozzá hasonlóan önálló magyar szellemi utat.

1938-ban Böhm és a német idealizmus címmel jelent meg dolgozata. Ennek alapgondolata, hogy tetszik vagy nem tetszik, szellemi értelemben mindannyian azokon növünk föl, akik közvetlenül előttünk jártak, s e megállapítás jócskán ráillik a mindenkori pedagógiai gyakorlatra is. Amikor a legnagyobb filozófusokról beszél, érinti a sorrendiség kérdését is: véleménye szerint nem érdemes arról vitázni, hogy Kant, Fichte, Hegel vagy Böhm Károly nagyobb-e a filozófiában, hiszen mindegyikük jelentőset alkotott a maga nemében, azaz abban, amit felismert. Nem rendelhetjük tehát egymás alá vagy fölé őket, hanem csakis egymás mellett van helyük. Ez a bibliai alapozású mellérendelő minőségelv a kortárs Karácsony Sándor gondolataival mutat rokonságot, aki e tárgyban írott meghatározó munkáját, a Magyar észjárást, ugyanebben az évben (1938) jelentette meg egykori iskolájának, az éppen jubiláló Debreceni Kollégiumnak ajánlva. Dr. Horkay László közvetlenül nem volt Karácsony Sándor tanítványa, hiszen nem Debrecenben, hanem Patakon végezte tanulmányait; hogy később ismerték-e egymást személyesen, nem tudom, az viszont nyilvánvaló, hogy gondolatrendszerük rokonsága a közös protestáns szellemi gyökerekben keresendő.

Néhány évvel később a hazai filozófiai gondolkodás, a marxizmus térhódításával, egészen más utakra tévedt, mint amit ő képviselt; a mellérendeltség helyett az alá- fölérendeltség elve vált uralkodóvá, s a 19. századi filozófusok közül Marx és Engelsz mellett a sorrend élére Hegel került, akinek dialektikáját az új ideológia kisajátítani igyekezett.  1945-ben jelent meg dr. Horkay László legnagyobb terjedelmű munkája, Hegel Phenomenológiájának értelmezése. Az előszóban így ír: „Hegel napja újra felkelőben van, helyesebben nem is felkelőben, hanem egyre emelkedőben. Ma divat Hegellel foglalkozni. Én a Hegel-féle problémával akkor kezdtem foglalkozni, amikor még tudomásom sem volt róla, hogy ez manapság…divat. Egyszerűen megragadott gondolatvilágának nehéz formákba rejtett gazdagsága. Láttam, magyarázásában milyen sok az előítélet, a félreértés. Engem nagysága vonzott. Nem vagyok hegeliánus.”

Talán ez utóbbi határozott kijelentésének is köszönhette, hogy a politikai fordulatot követően két évtizeden át egyáltalán nem jelenhettek meg filozófiai írásai a hazai szaksajtóban. Hiszen nemcsak hogy Hegel követője nem volt, de a Hegelt kisajátító marxizmus is igen távol állt a szemléletétől. Nyugalomba vonulása után, az 1960-as évek végétől azonban sorra jelentek meg újra filozófiai tanulmányai, még bizony Hegel magyar hatásáról is. Arról világnézeti okokból már korábban lemondott, bár tehetsége és felkészültsége erre is alkalmassá tette volna, hogy önálló filozófiai rendszert alkosson, így érdeklődése a filozófia története felé fordult. E tárgykörben írott összegző munkáját már betegen fejezte be, s megjelenését meg sem érhette. Írását küllemében szerény formában, stenciles eljárással, kis példányszámban jelentette meg a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Sajtóosztálya 1977-ben az alábbi címen: A MAGYAR NYELVŰ FILOZÓFIA TÖRTÉNE A XVII. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG. Bevezetés a magyar filozófiai gondolkodás történetébe. 

Ennek a ma már ritkaságnak számító könyvnek újbóli kiadására vállalkozott a közelmúltban, a család megkeresésére, a Tiszántúli Református Egyházkerület. S ennek nyomán dr. Fekete Károly püspök úr egy évvel ezelőtt engem kért föl a szöveggondozás és a kötetszerkesztés munkájára, s én ezt a kihívást örömmel vállaltam.

A szerkesztés során az első kiadás szövegén érdemben nem változtattam. Megmaradtak a korábbi fejezetbeosztások is, viszont a korábban függelékként megjelenő névjegyzék megszűnt, s az egyes filozófiai gondolkodók születési és halálozási adatai zárójelben átkerültek a főszövegbe. Ezzel együtt a téma szempontjából jelentősebb filozófusok nevét, a könnyebb tájékozódás kedvéért, a szövegen belül kiemeltük. A szöveg jegyzetei apró kiigazításokat kívántak. Ennek részleteiről a kötet szerkesztői előszava ad eligazítást.

A kiadvány a Tiszántúli Református Egyházkerület Református Művelődéstörténeti Füzetek sorozatának 7. köteteként látott napvilágot 2018-as jelzettel, dr. Fekete Károly püspök úr ajánlásával. A könyv elején olvasható alapos életrajzot egyik korábbi írása és a család által rendelkezésre bocsátott adatok alapján dr. Ötvös László református lelkipásztor készítette, aki Nánáson maga is tanítványa volt a szerzőnek.

Dr. Horkay László most újból megjelent munkájának jelentőségét címszavakban összefoglalva így látom: 1. Ez a filozófiatörténet bizonyos tekintetben a szerző életművének összegzése, hiszen súlypontjai egybeesnek korábbi nagy tanulmányainak témáival: Kant és Hegel hatása  a magyar filozófiai gondolkodásra; Erdélyi János jelentősége a magyar filozófiai nyelv megteremtésében;  Böhm Károly munkássága mint a hazai filozófia csúcsteljesítménye. Szerzője nem egyszerűen magyar filozófiatörténetet ír, hanem a „magyar nyelvű” filozófiai gondolkodás történetét beszéli el. Fontos hangsúlyozni, hogy nála a nyelv maga is filozófiaalakító tényező, ahogyan arról fentebb idézett korai tanulmányában (Van-e magyar filozófia?) is vall. 2. Dr. Horkay László írásában világosan kirajzolódik, milyen jelentős szerepe volt, különösen a felvilágosodás korában és a reformkorban, református kollégiumaink professzorainak a magyar filozófia útjának egyengetésében. (Kolozsvárt Apácai Csere Jánosnak, Pápán Márton Istvánnak és Tarczy Lajosnak, Debrecenben Nagy Sámuelnek, Lengyel Józsefnek és Sárvári Pálnak, Marosvásárhelyen Köteles Sámuelnek, Sárospatakon pedig Erdélyi Jánosnak) 3. Irodalomtörténészként meglepetéssel olvastam, milyen jelentős filozófiai műveltséggel rendelkezett Kazinczy Ferenc, s kiterjedt levelezése révén milyen jelentős mértékben alakította a hazai filozófiai gondolkodás útját. Ugyancsak örömmel fogadtam a szövegben a Csokonai debreceni kollégiumi perére történő utalásokat. A szerző rámutat, hogy a Csokonai távozása körüli időben Debrecenben a kanti filozófia befogadása körül hatalmas csaták dúltak, s mivel ennek főszereplői jórészt érintettek a per kimenetelének alakításában is, az ügy értelmezéséhez ezzel egy új aspektus nyílik meg, amelyet ismereteim szerint eddig sem az irodalom- sem a kollégiumtörténet nem vizsgált. 4. Dr. Horkay László nyomtatott források mellett szép számmal használ kéziratokat is, amelyeknek jó része református tudományos gyűjteményeinkben, részben Debrecenben található. Ezzel a szerző a kutatás folytatásának egyik lehetséges irányát is kijelöli. 5. Külön szeretném kiemelni, hogy szerzője a szóban forgó munkát szép magyarsággal, közérthetően írta meg, ami ebben a tárgykörben nagy ritkaság. A filozófiailag kevésbé művelt olvasók is nyugodtan belekezdhetnek tanulmányozásába, s ha mégsem fogják érteni, a hibát magukban keressék. 6. Végül, de nem utolsósorban a dolgozat egyik fő érdeme, hogy dr. Horkay Lászlónak a szocializmus éveiben úgy sikerült magyar filozófiatörténetet írnia, hogy azon a marxista szemléletnek semmiféle nyoma nem érezhető. Munkáját elegánsan befejezi a 20. század elején, még mielőtt azok a nézetek megjelentek volna, amelyek az ő meggyőződésével ellentétben a filozófiát nem egyszerűen bölcseletként, hanem megvalósítandó történelmi, politikai programként értelmezték. Nem kívánt vitázni ezekkel a nézetekkel, sőt kompromisszumokat sem kötött velük, mert bibliás emberként jól tudta, hogy aki korpa közé keveredik, azt felfalják a disznók. Ezt a szellemi függetlenséget kevesen tudhatták magukénak ebben az időben.

Dr. Horkay László filozófiatörténetének újbóli megjelentetésével hiánypótló könyv kerül az érdeklődő olvasó kezébe. Mai, követhető mintákat nehezen találó világunkban, jó lenne, ha lelkészeink és tanáraink, illetve lelkész- és tanárjelölt diákjaink minél szélesebb köréhez eljutna ez a kiadvány.

Én személy szerint hálás vagyok azért, hogy a szöveggondozás és a szerkesztés munkájával részt vehettem ennek az értékes írásnak a jövő számára történő megmentésében.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket."

 alt 

Fotók: Barcza János

A teljes galéria IDE kattintva érhető el.