Van úgy, hogy az ember szívesen kerüli el a tükröket a lakásban, ha pontosan tudja előre, hogy amit benne látna, annak nem tudna felhőtlenül örülni. Ezt a valóságban könnyedén megtehetjük, bár a dolog eredménye az lehet, hogy külsőnk szép lassan már annál is vállalhatatlanabb lesz, mint ami miatt eredetileg nem óhajtottuk látni saját tükörképünket, így gyorsan fel is szoktuk adni ezt a nem túl bölcs elhatározásunkat, miszerint soha többé tükör!

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…          Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,               te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.   Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,                és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…                Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,                s karommal égig emeled azt a kardot.   Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,            mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…         Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád     téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! (Szabó Lőrinc: Párbeszéd)         

Egy kicsi fiú, néhány évvel ezelőtt egy rádióműsorban mesélte el kedvenc bibliai történeteit.

Ideért az ősz, az igazi. Sárgulnak, vörösen izzanak és egyre fogynak a falevelek. Érezzük, hogy valaminek vége. Tényleg vége van.