(30) „És béke lett az országban…” (Bír 3,12–31)

Isten hosszútűrő szeretetét ismételten próbára teszi népe. Kérdezhetnénk: mit ér Izráel fiainak „kiáltozása az Úrhoz”, ha a veszély elmúltával régi életüket folytatják tovább? Milyen az az emberi bűnbánattartás, amelyre Isten visszamenőleg, vagy előretekintve visszafogja haragját, és nem bünteti népét? Hiszen az özönvíz utáni emberiség első gondolata is a gőgös toronyépítés volt (1Móz 9). Minden elesettségünkben jó tudnunk azonban, hogy Urunk hűséges marad választottjaihoz. Mi élhetünk nélküle, de ő nem tud, és nem akar nélkülünk lenni. Ezért lehetséges, hogy Móáb királyának tizennyolc éve tartó elnyomása után, amely ismét a nép hűtlenségének büntetése (14), meghallja hozzá kiáltó gyermekei hangját (15). „Szabadítót” támaszt most is. Éhúd személye jól példázza, hogy szabadító csak az lehet, aki megbízatását és győzelmét az Úrtól kapja. Nem „balkezessége” teszi őt hőssé (15), nem is ravasz merénylete (19–27). De lehet-e egy orgyilkos Isten eszköze? Ha a Szentíráson edzett szemmel nézünk szét a világban, láthatjuk, Isten nemcsak irgalmasságot gyakorol a bűnös emberen, hanem tervének végrehajtására is felhasználhatja a gonoszt (vö. ApCsel 2,23). Poncius Pilátus, a nem-igaz emberi bíró, Isten igaz ítéletét hajtja végre üdvösségünkre Jézus elítélésekor (vö. Jn 19,16). Éhúd sem tartozik a hit hősei közé (vö. Zsid 11), Isten mégis általa szabadította meg népét a móábi rabigától. Mérlegeljük a nyomozóhatósági vagy jogi szempontból egyértelmű ügyeinket is, és vigyük mindig Isten elé döntéseinket.