(19) „Felállítok majd köztük egy jelet, és akik megmenekültek közülük, elküldöm azoknak a népekhez […]: vigyék hírül dicsőségemet a népeknek!” (Ézs 66)

Nehéz és tartalmas sorokkal búcsúzik Ézsaiás könyve, vigasztaló és éles szavakkal. Nem felejti el meghagyni, hogy az Úr megfizet ellenségeinek. Egyúttal sérelmezi, hogy sokan úgy gondolják, továbbra is megfér egymás mellett az Úrnak való áldozás a tisztátalan bálványkultusz rituáléival. A szabadítást követően vitatni el szuverén uralkodását nagyobb bűn, mint annak előtte. Ezért van súlya minden Isten-élményünknek. Mert azután élni úgy, mint azelőtt már nemcsak tudatlanság vagy tévelygés, de égbekiáltó hálátlanság és butaság is. A szabadulást átélőnek új időszámítás kezdődik, új világrendbe csöppen. Ezért a szabadulás, az Isten-élmény motiváció és hajtóerő, de óriási felelősség is. Hányszor láttuk az Egyiptomból szabaduló népet visszavágyni a szabadítás előttre, a húsos fazekak mellé, és láttuk lelkében rabnak a szabadságában is! De mi lett volna velünk, ha az üres sírra bukkanó asszonyok is a feltámadás előtti igazság szerint élnek! Ha gátlások miatt meghunyászkodnak, és nem adják tovább, amit láttak? Fontos gondolnunk arra, mihez kezdünk az Isten-tapasztalásainkkal. Hűek vagyunk-e a hű és szabadító Istenhez?