(10) „…javunkra teszi…” (Zsid 12,4–11)

Istengyermekségünket hajlamosak vagyunk nagy lelki dínomdánomként elképzelni, elfeledve, hogy a zarándokútját járó egyház küzdő egyház. Szívesen előlegezzük meg magunkat a mennyei dicsőséget, és aligha gondoljuk meg: a bűn elleni harcunknak része az is, hogy alázatosan felvesszük a fenyítéket (a lelkipásztorok fogadalomtételében még benne van). Máskor pedig nem keressük meg a bátorító mozzanatot (vigasztaló intést) abban, ha megfedd az Úr. Holott, akit ő szeret, megfeddi és megfenyíti (Jel 3,19). Isten tehát megedz, hogy gyakorlottak legyünk a jó és rossz megkülönböztetésére (5,14). A szüleinknek hálásak vagyunk, mert a formálták a jellemünket, és nem engedtek elkorcsosulni, pedig leginkább a saját belátásuk, tetszésük szerint jártak el. Az istengyermekség iskolája magasabbra mutat: a bűn elleni harc nem puszta védekezés, hanem igyekezet a szent életre, engedelmesség az igazságnak (Gal 5,7), és ennek gyümölcse a békesség. Szabad hát elszenvedni az isteni fenyítést, állhatatosnak maradni keserves órákon, még ha olykor megengedi is Isten, hogy ellenségei gyötörjenek minket. Kálvin szerint ezzel is arra késztet, hogy elhagyjuk a bűnt. Mindez pedig része annak, hogy kitartással fussunk, egészen a beteljesítő célig (1).