(11) „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba...” (Zsid 4,1–11)

Ahhoz a kívánalomhoz képest, amelyet a mindennapjaink során igénylünk nyugalom címén, itt hatalmas világtörténelmi ív húzódik meg. Ugyanis a mi hétköznapi nyugalomértelmezésünk és -gyakorlásunk megakad ott, amikor rászólunk egymásra: maradj már nyugton! Higgadj le! Ne nyugtalankodj, törődj bele! Ezek az elkerülhetetlen élethelyzetek felületi kezelésének kényszerei. Az Úr nyugalma azonban az az eredeti állapot, amely egyfelől állandósult, tehát tartós, másfelől biztos kezekben van, mert tőle származik, és ezért mennyiségi tekintetben kifogyhatatlan, minőségi értelemben pedig felülmúlhatatlan. A világméretű ív itt van ebben a szakaszban. A teremtés megmásíthatatlan rendjébe beépítette Isten: a hetedik nap nyugalma nem a kifáradt Teremtő kényszerpihenése, hanem: „megnyugodott munkájától”. Körbenézett rajta, értékelte, és eljött a nyugalom napjának igazi értelme: megáldotta és megszentelte azt. Majd a második nagy nyugalomértelmezés a választottak megérkezése a szent földre, azon belül a nyugalom napja mint időkategória a templomban az Istennel való találkozás pótolhatatlan alkalma. S végül a békesség fejedelmének megérkezésével Krisztusban megbékéltette a világot. E megbékéltek pedig haladnak a végső mennyei nyugalom múlhatatlan ideje és valóságos helye felé. Érdemes hát a figyelmeztetés a komolyan vételre: igyekezzünk bemenni abba a nyugalomba!