(1) „A nép pedig folyton csak panaszkodott az Úrnak, hogy rosszul megy a sora.” (4Móz 11)

Az itt következő három fejezet lázongásokról szól. Az elégedetlenség, ha egyszer lángra kap, tűzként terjed, nehéz eloltani. Van nekünk, magyaroknak is elterjedt szólásmondásunk azokra, akik jó dolgukban fanyalognak: unják a banánt. (Egykor még ritka és drága csemege volt ez a déligyümölcs). Isten népe elunta a mannát, a mindennapi kenyeret, a pusztai vándorlás alatt (2Móz 16,13–36). Emlékeikben az egyiptomi életből csak a „húsosfazekak” maradtak meg. Az általános zúgolódás persze Mózesre szakad rá, így belőle is kitör a tehetetlen kétségbeesés. Istenhez kiált, perlekedik vele, vitázik. Az Úr pedig azzal büntet néha – mi is tapasztaljuk –, hogy megadja, amit annyira kívántunk, és belebetegszünk. A fürjek olyan sokaságát sodorja, hajtja hozzájuk a szél, hogy az lesz a nép veszte, „kívánságuk sírja”. Sokan elpusztulnak a váratlan bőséges lakomában (31–35; Zsolt 78,17–31). Mózes viszont népes „presbitériumot” kap, hetven bölcs öreget, hogy segítsenek neki, és vele együtt vezessék és lelkigondozzák a népet. Maga Isten avatja fel őket: Mózes prófétai lelkéből ad nekik is egy időre. És Mózes szívesen osztozik a prófétaságban.