(22) „…haja azonban megint nőni kezdett…” (Bír 16,22–31)

Dágón isten ünnepén a filiszteusok megköszönik istenüknek Sámson foglyul ejtését, vagyis azt, hogy újra biztosította számukra az uralmat Izráel felett (23–24). Az Úrnak ez a megvakított, rabságra jutott, elkallódott eszköze azonban élete utolsó bizonyságtételével is tanúsítja, hogy mindez hazugság. Amikor előhozzák a nép szórakoztatására (25), már érezzük, hogy a dolgok más irányt vesznek, mert Sámson haja megint nőni kezdett (22). Ez azt jelenti: ott a malomban bűnbánata elmélyült, szíve egészen Istene felé fordult. Bár vak, most kezd látni igazán. Ebben a mélységben megtanul imádkozni (28), az Úr pedig helyreállítja visszavont kegyelmét. Ő nem hagyja nevének megcsúfolását, sem azt, hogy választottja szórakoztató játékszerré váljék (29–30). Sámson erős karjának utolsó, hősies mozdulatával az ünneplő seregre és magára dönti Dágón templomát. Halála elgondolkodtató. Bár látjuk, késő bánat nemcsak ebgondolat lehet, hanem igazi megtérés is, ez a halál mégis az eljátszott küldetés, a könnyelműen eltékozolt élet befejezése. Nem mindig lehet utánakapni elfutott lehetőségeknek, engedelmeskedni tegnapi parancsoknak, vagy meghalni tegnapra időzített ügyekért. Mindennek rendelt ideje van. Jézus Krisztus az idők teljességében jött hozzánk, hogy meghaljon mindnyájunkért.