(1) „Történt Józsué halála után…” (Bír 1,1–21)

Isten nemcsak életfeladatokat ad, hanem alkalmanként nemzedékeken átívelő küldetéssel is megbízza övéit. Mózes csak messziről pillanthatta meg az ígéret földjét, de nem mehetett be oda. Egész életét idegenben kellett leélnie, még holtában sem nyugodhatott az új haza földjében. Életművének befejezője Józsué lett. Most már nincs Mózes, és meghalt Józsué is. Nincs igazi vezető, de megmaradt „egyetlen tornyos sziklaszálként” Isten. Ezért őt kérdezi meg népe (1), hogy új harcoknak elébe nézve birtokba vegye-e a nekik ajándékozott földet. Mert nem elég csak várni, hogy Isten megajándékozzon, küzdelmek árán vehetjük birtokba azt, amit tőle kapunk. Júda, Isten népének vezértörzse Simeon törzsével szövetkezve a ritkábban lakott hegyvidéki részen győzelmesen halad előre (4–18), a sík vidék fejlettebb haditechnikájú, városlakó népével viszont már nehezebben bír (19). Ahol a történész szeme csak győztes csatákat és vereségeket lát, ott a szentíró mindkettő mögött látja Istent is, amikor így összegez: „Az Úr Júdával volt.” (19) Mi is élhetünk úgy e világban, mintha Isten nem volna. És értelmezhetjük úgy életünket, az előttünk álló új évet, győzelmeinket és vereségeinket, hogy azokat nem tudjuk az élő Isten jelenléte nélkül sem elfogadni, sem megérteni.