(14) „…hazát keresnek.” (Zsid 11,8–16)

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a spekulációk Istene, hanem tervező és alkotó, ígéretet adó és teljesítő, örökségbe fogadó és jövőt nyitó, mulandó otthonból maradandó hazába vezető, a jobb utáni vágyat ébresztő és ezt a jobbat áldásával szüntelen éltető Úr. Drámai tömörséggel fejezi ki Ábrahám és Sára életfordulatát (ők minden hívő atyja és anyja – Róm 4,11; Gal 4,26): a gyermektelen párt, akik már csak „halottszámba” mentek (Kecskeméthy István fordítása), az élet és az eljövendő felé fordítja Isten elhívása; az ígéret földje, ahova elindultak, idegen világ volt számukra (9); régi hazájukból kivándoroltak, elhagyták a biztos bázist, és nem tértek vissza, mert a jövő várománya felülmúlt minden emléket és jelen lehetőséget. A jobb hazára, a mennyei otthonra vágyakoztak, ezért leszármazottjaikkal együtt vándorrá, keresővé, sátorlakókká lettek egész életükben. Nem röstellték, hanem nyilvánvalóvá tették és megvallották: Isten elhívása és ígérete miatt élnek így, ezért az Úr sem röstelli, hogy Istenünknek nevezzék őt. Krisztus ígéretének előhangja ez: „Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja…” (Lk 9,26).