(19) „Bizonyosan megkegyelmez az Úr…” (Ézs 30,19–33)

A fejezet elején a próféta még igen éles bírálattal illette Isten népét. Most pedig a kegyelmes Isten munkálkodását vázolja fel. Mintha a két próféciát nem is ugyanaz a kéz írta volna. Lehet, hogy nem, de az kétségen felüli, hogy Isten legutolsó szava sosem az ítélet és a számonkérés, hanem a kegyelembe fogadás (vö. 1Tim 2,4). Van, hogy a fenyíték elkerülhetetlen, mert a hitehagyásnak következményei vannak, ám az Úr az övéit szeretné a balból a jobb kezébe visszavenni. Kálvin írja ennek az Igének a magyarázatához: „Az Úr jóllehet nagy nyomorúságba enged jutni bennünket, ám végül ismét megörvendeztet, és alapot teremt az örömre, amikor éppen az ő gyülekezetét építi.” A prófécia „Sion népének” szól. Azoknak, akik azon a helyen vannak, amelyet az Úr választott magának (Zsolt 132,13), ahol vele mint szabadító Úrral találkozni lehetett. Akiben tehát megvan az Istennel való találkozás, a vele való közösség igénye, részesévé válhat annak az ígéretnek, hogy „bizonyosan megkegyelmez az Úr”. Boldog, aki Isten fenyítő kezében is meglátja az atyai kezet. Az Úr a hívő élet nagy esélyét kínálja: „…ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol…” (19).