(20) „…elhagyta őt az Úr.” (Bír 16,1–21)

Sámsont nem szentként mutatja be a Biblia. Amikor egy filiszteus városban, Gázában egy parázna nőhöz megy be, üldözői egész éjjel lesben állnak, hogy elfogják. Úgy menekül meg, hogy őrzőit kijátszva kiemeli a városkaput a sarkából, majd egy messze hegytetőre viszi (1–3). Sámson szomorú végét egy asszony okozza. Delila az ujja köré csavarja a nagy erejű hőst. A filiszteus városfejedelmek megbízásából (5) nagy nehezen (6–14) kiszedi belőle názírrá szentelésének titkát (15–17), és az alvó Sámsont megfosztják hét hajfonatától (18–19). Természetesen Sámson ereje nem a hajában volt, amint a „falak ereje sem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében” (Dobó István). Az Istennek szentelt embert „elhagyta az Úr” (20), mert kifecsegte élete legszentebb titkát. Azt hitte, az ereje a saját tulajdona, holott Istentől kapta. Így csak addig maradhatott meg, amíg ő is hűséges az ereje forrásához, Isten életadó Lelkéhez. Az erejét vesztett embert most elfogják és megvakítják a filiszteusok. Gázába viszik, korábbi hőstettének színhelyére, ahol rabként malmot kell hajtania (21). – A mi láthatatlan, titkos „vízjelünk” a szent keresztség, amely szavak nélkül hirdeti, hogy Istennek felajánlott, odaszentelt életek vagyunk. Ne legyünk árulók!