(6) „…mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bír 17)

Egy efraimi férfi, Míká tetemes mennyiségű pénzt lop anyjától, anyja pedig megátkozza az ismeretlen tolvajt és az ellopott pénzt. Vagyis: Istennek ajánlja fel, és azt kéri tőle, a mostani birtokosát döntse romlásba. A megrémült fiú tettét bevallva visszaadja a pénzt. Az anya, hogy megtörje a kimondott átok erejét, gyorsan áldást mond fiára (2), az Úrnak elkülönített pénz egy részét pedig „szent célra” ajánlja fel: bálványszobrot készíttet belőle. A szobor Míká házi szentélyébe kerül, aki az egyik fiát felavatja annak papjává (3–5). De valamiképpen emlékszik még arra, hogy Izráelben a papi tisztet Lévi törzse látja el. Végül talál is egy Betlehemből kivándorló lévitát, aki ezután ellátja a szentély papi feladatait, és a család „atyjává” lesz (7–12). Mindez mutatja azt a vallási zűrzavart, amely Isten népe körében dúlt a királyság bevezetése előtt (6), és azt a gyanútlan vallásos „amatőrködést”, amellyel Isten tiszteletének szent ügyét kezelték ebben az időben. Míká kegyelemnek tekinti, hogy egy Isten törvénye szerinti papot talált (13), de a lévita sem lát ellentmondást abban, hogy a szentélyben az Urat pogány módon, bálványképével együtt szolgálja (vö. 2Móz 20,4). Mi is mindig csak a „szeretetet” hiányoljuk. Pedig beszélgethetnénk Isten ismeretéről is (Hós 4,6).