(1–2) „Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Küldj férfiakat, hogy kémleljék ki Kánaán földjét…” (4Móz 13)

Fordulópont a kémek története Izráel történetében. Tizenkét férfit választanak ki, hogy felderítsék, mire számíthatnak, ha el akarják foglalni az országot. Isten küldte őket, vagy inkább csak engedte (5Móz 1,22), hogy előre meglessék azt, mielőtt bemerészkednek oda? Inkább az utóbbi. Mert ez lett a vesztük. Keresztül-kasul be is járják a tengerpart mentét, a hegyvidéket és a Jordán völgyét negyven napon át. A tizenkét tekintélyes ember nem azonos a könyv elején megismert és később is említett tizenkét törzsfővel. Kettőre érdemes különösen is felfigyelni. Az egyik Józsué, aki Mózes szolgálatában áll, és majd utóda is lesz, a másik Káléb (5Móz 1,36–38), ők biztató beszámolót adnak. A többi tíz azonban elriasztó, sötét képet fest a várható harcokról. Valóban csodálatos, tejjel-mézzel folyó ország. Mesés szőlőtermést hoznak (egész szőlővesszőt fürtökkel) mutatóba, hogy ketten alig bírják. Ám a lakói félelmetesen erősek, hatalmasak, sőt „óriások” (talán azért laknak emeletes házakban), a városfalak bevehetetlenek. A páni félelem és a kisebbségi érzés teljesen úrrá lett rajtuk, és ráragasztották azt mindenkire: „…parányi sáskáknak éreztük magunkat…” (33).