(7) „Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át!” (Ézs 52,1–12)

Abban megedzett bennünket az elmúlt időszak, milyen rossz hírt kapni. A következő Covid-hullám, a háború hírei szinte mindennapos rémisztgetéshez szoktatták a lelkünket. Vagy megkérgesedett, vagy riadt. De milyen jó hír lenne az, amelyért most felugranánk a helyünkről, és elindulnánk továbbadni? Egy gyermektelen pár babavárása? Egy egyedülálló barát párra találása? Gyógyulás? Vagy már igazán el sem hinnénk? A fogság népe is régen látott jó hírt. Volt miért megkérgesedniük. A próféta ezért arról beszél nekik, amiért valaha még lelkesedtek, Jeruzsálemet festi eléjük, és az eljövendő jót a múlt idő bizonyosságával: „megvigasztalta” „kinyújtotta”. Ha keressük az utat vissza az örömbe a félelem és szomorúság fogságából, mi sem keresgélünk rossz helyen azzal, ha átgondoljuk, Isten mikor melengette meg jó hírrel utoljára úgy igazán a lelkünket. Milyen ígéretét láttuk utoljára beteljesedni: hova hozott gyógyulást, megújulást, életet? De az, hogy előttünk is áll még jó, amely közelít, épp olyan biztos, mint amit már átéltünk. Csak a szkepszis, a közöny, a beletörődött legyintés meg ne fojtsa! Tartsunk örömedzést, felidézve a bizonyságainkat!