(17) „Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!” (Jel 2,12–17)

Aki járt a berlini Pergamon Múzeumban, és megállt a monumentális Istár-kapu előtt – amely Jeruzsálem meghódításának ünnepére épült –, aki látta az Augustus császár (küriosz/úr) tiszteletére emelt Zeusz (szótér/megváltó)-oltárt, átélhette, mekkora dolog a hatalom. Az „olyanok lesztek, mint az Isten” kísértése nem kímél egyikünket sem. A pergamoni keresztyének jó állampolgárok voltak, akik közül némelyeket elhitettek a nikolaiták, hogy nincs abban semmi, ha Jézus tisztelete mellett az áldozati szeánszokon a pogány császárnak is megadják a kötelező tiszteletet. A „sátán trónja” és Krisztus királyi széke közt „a pad alá” esett, boldogulni akaró keresztyén számára adott a kérdés: hol a határ az istentelen hatalommal való megalkuvás és a polgári engedetlenség között? Isten szava „kétélű kard” (szike), amely megkülönbözteti és szétválasztja az össze nem tartozó dolgokat. Kell-e a császárnak adót fizetni? – „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” (Lk 20,25) A császárnak az adó jár, az Istennek az imádat! Ha van füled és hallod, amit a Lélek mond, bármi történjék, már a kezedben van a belépő (fehér kő) a „Bárány” trónra lépésének ünnepére!