(10) „És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6,9–11)

Szent és igaz Úr! Így kezdődik a mártírok szava. Nem furcsa? Azok, akiket érte öltek meg, nem azt mondják, hogyan hagyhatta! Sem azt: ha már érted folyt a vérünk, állj bosszút! Nem vádolnak visszatekintve sem. Inkább azt kérdezik: meddig kell még nézni, ahogyan az igazságtalanság tombol? Nem azt mondják, ezért aztán nem érte meg odaadnom az életet, hanem azt: meddig tart még, hogy a teremtettségen nem ütközik ki Isten igazsága? Ez azt is jelenti, hogy hiába oltották ki az életüket érte, hiszik Isten igazságosságát. Ezt nem vehették el tőlük. Ugyanúgy mészárolták le őket, mint a Bárányt, nem véletlen az oltár képe. De nem bánták meg, nem vonnák vissza, nem mondják, hogy igazságtalan, vagy hiábavalóság volt, egyedül azt várják, kérik, sürgetik: az Isten igazsága jusson érvényre, és hassa át az egész világot. Milyen furcsa, hogy ők ilyen sérelem, bántalmazások után képesek így dicsőíteni: „Urunk, aki szent és igaz vagy…” Mi viszont sokszor súlytalan sérelem miatt is feláldozzuk a dicsőítésre, hálaadásra és magasztalásra való képességet a bosszúságunk oltárán.