(6) „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” (Ézs 50)

Az eddigi népközpontú hang személyesre vált. Hagytam… pedig nem én érdemeltem… Mennyire kivételes felfogása ez a szenvedésnek! Nem leli örömét benne, nem élteti a fájdalmat, mint valami hősi eseményt, tettet vagy nemesítőt, de nem is keseredik bele. Az Úr szolgája tudatosan vállalja, nem eltagadva annak rossz és megalázó, ráadásul indokolatlan voltát. Ha belegondolok, mikor viseltem a legnagyobb békességgel azt, hogy hasson rám egy olyan konfliktus, amely másoké volt, vagy mikor nyeltem el zokszó nélkül mások indulatát –mind olyan helyzetek voltak, amikor a legszorosabban kapcsolódtam Istennel. A bántás mögött fellelhető sátáni akkor nyer, ha keserűvé, panaszossá tesz, és eltérít a küldetéstől. De a próféta nem erre mozdul. Nagyobb igazság, mélyebb megtapasztalás hangzik a szájáról: íme, az én Uram az Úr, aki megsegít engem! Míg mások érdemtelenül bántanak, ez az Úr érdemtelenül a kegyelmébe vesz és üdvözít. És mi ehhez az utóbbi érdemtelenséghez képest az előző? Találkozva a másodikkal, súlytalan az első. És ennek kulcsa az, hogy minden napja Istennel és az ő tanításával kezdődik. Ahogyan a sérelemre reagálunk, el kell hogy gondolkodtasson az istenkapcsolatunkról.