(18) „…mintegy első zsengéje legyünk…” (Jak 1,12–18)

Roppant bizalomból fakad a szerény egybevetés: Isten azért szült minket (új életre) az igazság Igéje által, hogy mintegy (néminemű, valamiféle) zsengéje legyünk minden teremtményének. Ezt egyúttal nagy alázattal mondjuk, hiszen Krisztus az elsőszülött a halottak közül, aki minden teremtmény előtt született (Kol 1,14.18). Zsengének nevezzük az Ószövetség rendjében a termés legjavát, a nyáj legkiválóbb jószágát, az elsőszülött gyermeket, egyszóval az áldáskezdetet. Mivel a zsenge feltétlenül Istené, különleges és megkérdőjelezhetetlen jogot is jelez (5Móz 21,17). Áldáskezdet Krisztushoz csatlakozni, a Bárány zsengéjévé lenni (Jel 14,4), elnyerni az üdvreményt, a Lélek áldását (Róm 8,23–24). Ezért mondhatja Pál is, hogy akik megtértek, azok a zsenge (1Kor 16,5). Ez fejezi ki méltóságunkat, és biztat minket, hogy az áldáskezdetnek (az első aratásnak) biztos a folytatása. Tehát nem céltalan póz a kísértésekben való kitartás. Isten nem játszadozik velünk, hanem azt akarja, hogy tagadjuk meg a vakvágányra vezető kívánságokat és rendeljük alá önmagunkat szent életakaratának. A kitartás célja az örök élet koronája, ennek az ígéretnek kezese Jézus: én élek, ti is élni fogtok – mondja hűséges követőinek (Jn 14,19).