(7) „Mondd meg nekem te, akit lelkemből szeretek, hol legeltetsz […]?” (Énekek 1)

Az élet legfontosabb eseményei közepette a ráció magunkra szokott hagyni. Születéskor, gyászesetkor vagy elrebegett lánykérés idején, esküvőkor. Ezekben a pillanatokban magunk mögött hagyjuk az elemző logikát, engedjük magunkat érezni. Méltó, hogy Szenteste napján, amikor az Isten földre testesülését ünnepeljük, e nagy találkozásban is merjünk elveszni elemzés, okolás nélkül. Az Énekek éneke szerelmes sorai idegenvezetőnk ebben. De vigyázzunk, kétféle szerelem sorai keverednek itt is: a háremhölgyek érdek és csillogás motiválta, kultikus erotikájának sorai és Szulamit vágyódása innen el, egyetlen igaz szerelme után. Amiért gúnyolják is a többiek: vállalja csak a megalázó, otthontalan pásztorfeleség sorsát, ha az neki kedvesebb! Nem tudok nem párhuzamot látni a karácsony külsődleges ünneplése és az igaz Isten után vágyódás között – bár joggal lehet ezért allegorizálással vádolni. Utóbbi kevésbé jár csillogással, gúny is szegélyezheti. Mégis, az egyetlen dolog, ami megtart a kényszerű fogságban, a hárem kiszolgáltatottsága ellenére is: a találkozás reménye. Ez a vágyódás, ez a remény igazolódik, teljesedik be Krisztus, a jó pásztor eljövetelében.