(3) „Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt.” (Énekek 2)

Szulamit és a király felelgetnek egymásnak, s mintha a király nem értené, hogy bókjaira jövő válaszok nem az iránta való vágyról, hanem a pásztorfiú utáni vágyakozásról szólnak. Az erdőt azon a vidéken élő emberek a veszélyek forrásának tekintették, a ragadozók lapulóhelyének. Így az almafához hasonlított kedves nemcsak a hiábavalók közül tűnik ki, mint női párja, a nárcisz vagy tavirózsa a tövisek között, de ráadásul félelmetes, akár elveszejtő körülmények közül a biztonság és élet reményeként. Árnyékában kíván lenni, és ott meggyökerezni. Egy baj van: Szulamit nem szabad. Kényszerűségből, büntetésből van a háremben. Nincs útja a pásztorhoz. Épp ezért fájdalmas a felkiáltása: erősítsetek, mert beteg vagyok a hiánytól! A Krisztus nélküli ember kilátástalansága szólal meg itt. De egyben a remény is: az akadályokat legyőző pásztor közeledik. Eljön, és megáll, közel. De Szulamitnak is maga mögött kell hagynia a háremet. Az ember szabad akarata az a fal, amely előtt Isten megáll. Most is közel van, de nem tör ránk. Megtehetné, de nem abban leli örömét. Hanem abban, ha közeledésére közeledéssel válaszolunk. Ha a kényszerű szerelem ellenében a miénk önkéntes, belülről fakadó.