(17) „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán…” (Jer 34)

Jeruzsálem második ostromának megkezdése után a város módosabbjai magukba szállnak. Jeremiás azt is mondja, hogy megtérnek (15), sőt ennek istenes tettekkel bizonyítékát adják. Nemcsak a hat évet leszolgáló héber rabszolgákat, ahogy a mózesi törvény (2Móz 21,3; 5Móz 15,12–15) rendeli, hanem minden rabszolgát felszabadítanak (10). Amikor azonban elmúlik a veszedelem, újra szolgasorba vetik a felszabadítottakat (11), sőt még az is felsejlik, hogy a felszabadítás is csak azért történt, mert az ostromzár miatt nem tudták a földjeiken dolgoztatni őket, és terhet jelentett nekik az eltartásuk. „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán” (17) – ítéli meg látszatmegtérésüket Isten. Az eseménysor szemlélteti azokat a társadalmi bűnöket, amelyek az Istenakaratára fittyet hányó népet jellemezték, és amelyek az Ő haragját rájuk vonták. A rabszolgák hat év utáni felszabadításának előírása ugyanis az Egyiptomból, a „szolgaság házából” való szabadítását átélő nép szent kötelességeként, hálaadásának megnyilvánulásaként rendeltetett –embertársainak felszabadításával kellett megemlékezniük Isten nagy szabadításáról. Épp ellenkezőleg cselekedtek, ezzel őt mint szabadítót csúfolták ki: „…meggyaláztátok nevemet, mert mindenki visszakényszerítette rabszolgáját és rabszolganőjét, akit szabadon bocsátott...” (16) Az Isten szabadítását megtapasztaló ember nem lehet közömbös mások elnyomása, szolgaságban tartása iránt, legyen az akár lelki, akár testi rabság.