(27) „Miért mondod ezt, Jákób…” (Ézs 40)

A 40. fejezettel kezdődően új körülményekkel találkozunk, és új hang szólal meg. A babiloni száműzetés időszaka ez, Kr. e. 538 előtt. Az idegen földön töltött évek a száműzötteket fásulttá és reményveszetté tették. Közbeszéddé vált közöttük ez: „rejtve van sorsom az Úr előtt” (27), azaz Isten nem törődik velünk. A kilátástalanság az ember ajkára mindig tud hasonló panaszt adni. Ám az Úr oly közel volt a hazájukból messzi földre elhurcoltakhoz, hogy ismerte, idézni is tudta ezt a közbeszédet. Ismeri az ember életkérdéseit. Tudja, hogy a kiválasztottak is megfáradnak néha (30). A száműzött nép életkérdései, íme, istenkérdéssé lettek. Népét az Úr „Jákóbnak” és „Izráelnek” nevezi. Jákób, akinek az élete tele volt küzdelmekkel, itt ezért a száműzetésben élő elesett nép képe. Izráel pedig ugyanezen ősatyának Istentől kapott új neve, amely hangsúlyosabban fejezi ki a kiválasztásából fakadó méltóságot. Az Úr ismeri a szükségben élő ember mindkét arcát. Aztán a próféta által visszakérdez: „Hát nem tudod, nem hallottad?” (28). Nem azért teszi, mert nem tud valamit, hanem mert a kérdésével tudatosítani akar. Visszakérdez, hogy a válasz az övéiben szülessen meg: aki őrá vár, annak ereje megújul (31).