(1) „…fussuk meg…” (Zsid 12,1–3)

Ha korábban csodálkoztunk, miképpen tarthatta Mózes értékesebbnek Krisztus gyalázatát e világ minden gazdagságánál, és hogy volt bátorsága népe sorsában osztozni, mert látta azt, aki láthatatlan (11,26–27), most megértjük, hogy a hívők kezdettől mindvégig Krisztusra tekintettek. Egykor olyan előképekben látták őt, amelyek a jövendő dicsőségének visszavetülő árnyékai voltak. Mi pedig teljességében látjuk Krisztust, aki a jövő felé mutat. Ő az alfa és az ómega (Jel 22,13), a hitünk küzdelmének a kezdete és boldog célba érkezésünk zárópontja. A hit példaképei úgy vesznek körbe minket, mint bátorító sereglet, mint valami szurkolótábor a stadionban, ők már megízlelték a küzdés fájdalmát és az isteni oltalom jó ízét. Egész életük Krisztusról tanúskodott, immár Krisztus tanúskodik mellettük (11,39). Lám, a mi küzdelmünk sem magányos igyekezet. Az állhatatosság mintája (analógiája) azonban nem ők, hanem Krisztus, aki elszenvedte (kiállta) a bűnösök ellenszegülését. Isten „igenjére és ámenjére” (2Kor 1,20) a keresztre feszítéssel mondott nemet a lázadó ember. Mi azonban mondjunk igent Isten igenjére. Amikor „kifakulna” a bátorságunk (Luther fordítása szerint) és csüggedten már-már elfordulnánk hitünk végcéljától, tekintsünk a mindhalálig engedelmes Krisztusra (Fil 2,8). Ő maga a cél. És örökkön él.