(3.5) „Legyen velünk kegyelem, irgalom, békesség… […] kérlek téged, Úrnőm, […] szeressük egymást.” (2Jn 1–6)

Apostoli köszöntéssel szólítja meg olvasóit a presbiter, aki magát a második jánosi levél írójának nevezi (nem azonos János apostollal, de az ő szellemiségét folytatja). „A kiválasztott Úrnőnek és gyermekeinek” címzi szavait. A kezdődő üldözések miatt szép „virágnyelvet” használ, amely az egyház (nálunk anyaszentegyház) és a gyülekezeti tagok metaforája. Ma is érvényes felfogást fejez ki: gyülekezeteiben élő egyház, egyházban élő gyülekezet. Belső meghasonlások közt vajúdó, külső ellenséggel harcoló közösség ez, amelynek méltóságát mégis az igazságban járás és az egymás iránti szeretet kell hogy meghatározza. Igazságban pedig az járhat, az lehet képes a másikat szeretni, aki Krisztusban felismeri Isten irántunk tanúsított szeretetének, irgalmának és kegyelmének valóságát. Ő előbb szeretett minket, hiszen a Megváltóért hozzá tartozunk. Szeretetéből fakad, hogy irgalmas, mert nem azt teszi velünk, amit megérdemelnénk, és kegyelmes, mert megadja, amit nem érdemelhetünk ki. Ezt az érthetetlen szeretetet kapjuk, ezt kell régi-új parancsolatként továbbadni, hogy gyógyulhasson megsebzett egyéni és gyülekezeti életünk. Akkor békesség (salom) lesz köztünk.