(53,3b) „Eltakartuk arcunkat előle…” (Ézs 52,13–53,12)

Arról sokat beszélünk, kiről szól ez a prófécia. De ki a megéneklő? Kinek a szemszögén keresztül látunk? Szemtanúk adják elénk a szenvedést, sok részlettel tudósítva. Sőt nem is csak közönyös leírók, akik távol maradnának az eseményektől, hanem olyanok, akik maguk is részt vettek a bántalmazásban, és már megbánták. Korunk egyik nagy szitokszava a bántalmazó. Ezt a kifejezést, amelyet csak másokra mondunk, magára alkalmazva még senki száján nem hallottam. Mégis ez az egyetlen lehetséges szempont Krisztus szenvedése szemlélésére. Ha csak hideg leíró, másokat okoló módon néznénk, rögtön nem részesülünk a továbbiakban: akkor nem igaz, hogy a bűnhődése a békességünkre és a sebei gyógyulásunkra lennének. Akkor nem igaz a jóvátétel – legalábbis ránk. Hitünk egyik alapaspektusa, hogy tudunk a bűnről. Nem mint emberektől független jelenségről vagy csak a másokéról, hanem belülről ismerjük, mint ami a miénk. Ki kell tudni mondani: bántalmazó vagyok. Ha enélkül tekintünk Krisztusra, az súlytalan, következményektől mentes. Advent mélységét nem a meleg fények, a jó illatok adhatják meg, hanem ha elismerve a bűnöm, tudom szemlélni a jóvátételt. A bűnöm ismerete nélkül sekély marad a hála, külsődleges az ünnep.