(15/c) „A kegyelem legyen mindnyájatokkal!” (Tit 3,12–15)

Az utolsó szavak a búcsúzásban rendszerint megfontoltabbak minden korábbinál. Az utolsó kézfogás, ölelés különös erőt képvisel. Így van ez itt is. Gyors, rövid eligazítások Titusznak az idősebb apostoltól. Körültekintően mondott el mindent Pál. Szinte ujjhegyre szedi még a levél végén, hogy a fiatal munkatársnak ki mindenkivel és mi a dolga. Az elköszönés sokatmondó, mindent magába foglaló. Nem türelmet, jó egészséget, erőt kíván, hanem a legmeghatározóbbat, a kegyelmet. Kegyelemcentrikus gondolkodásban él az apostol, és meggyőződése szerint Titusz jelenlegi, összetett helyzetében szintén ez az előrevivő, a legbiztonságosabb. A kegyelem, amelyet Jézus Krisztus által Isten odaadott, amely elvehetetlen, és minden más szükséges életterületre meghatározó hatása van. A kegyelemtudat elég erőssé tesz, kitartóvá a gyengeségek idején és szilárddá akkor, amikor minden kimozdulni látszik a helyéről. Érdemes átgondolni köszönéseink változását. A „Szép napot!” leváltotta a megfontolt és egyszerű, tartalmában mélyebb „Jó napot kívánok!” köszönésünket. Mennyivel több mindkettőnél ez: „A kegyelem legyen mindnyájatokkal!”