(64,6b) „…bűneink hatalmába adtál bennünket.” (Ézs 63,15–64,11)

A fogságban születő nemzeti panaszéneket halljuk itt fel-felbukkanni, bűnbánatot, de ezt is át- és átszövi a hitvallás. Például arról, kitől származik a szenvedés, akár a nép fogsága. Bűneink hatalmába adtál: kifejezi ez azt, milyen a súlya az ember életvitelének, tetteinek, szavainak, egyúttal szép hitvallás arról, hogy Isten nem oka a szenvedésnek. Nem szabadít ránk kreatív, mennyből kigondolt csapásokat. Csak átad bennünket annak, amit mi választottunk. Hasonlóan ahhoz, amikor a nép először királyt kért magának. C. S. Lewis írja így: „A pokol kapui belülről vannak bezárva.” Az ok bennünk van, az ok mi vagyunk. És nincs drámaibb annál, mint összezárva lenni a saját döntéseink következményeivel. A fordulat pedig ismét a fiúság felismeréséhez kötődik: Atyánk vagy te mégis! Nem oka a szenvedésnek, de jelen van, és ő az egyetlen, akinél elég hatalmas a változáshoz. A mi panaszunk – akár nemzeti, egyéni vagy közösségi – beszél-e az Istenről, vagy csak az emberről? Van-e a mi panaszunkban is hitvallás? Vagy épp olyan belülről bezárt, mint amilyennek az előbb a poklot említettük? Ha kesergünk magunkon, embertársainkon, a világ folyásán, ne álljunk meg félúton: az ember gyarlóságától jussunk el Isten kegyelméig!