(11) „Miért tetted ezt velünk?” (Bír 15,9–20)

Sámson élettörténetében egyre inkább kirajzolódik Isten kezének munkája. Különösen az elfogására kényszerített lehíbeli júdaiakkal (9–10) való beszélgetése mutatja, mennyire elbátortalanodott népe a negyvenéves filiszteus elnyomás alatt. Fő gondjuk már nem a leigázottságuk, hanem az, hogy honfitársuk ezt a rájuk erőltetett, hamis nyugalmat megzavarta (11). Itt az ideje, hogy valaki e fásult csüggedtségből felrázza őket. Ez pedig nem lehet más, mint Isten. A saját honfitársai által megkötözött és az ellenségnek átadandó Sámson az „Úr Lelkének” erejével megszabadítja magát kötelékeitől (14). Jel ez arra, hogy az Izráel fölötti filiszteus uralom nem lesz maradandó. Rabságuknak akkor és úgy lesz vége, amikor és ahogyan azt az Úr akarja. Lehull róluk majd a rabszíj, miként lefoszlott Sámsonról is a ráhelyezett kötelék, mint „tűz égette” lenfonál. Így változott a filiszteusok győzelmi kiáltása halálhörgéssé, amikor a köteleitől megszabadult Sámson egy felkapott, friss szamárállcsonttal a kezében megmutatja ellenfeleinek, melyik oldalé a döntő erő (15–16). A győzelmet maga Sámson értelmezi: ő csak „szolga”, a szabadítást az Úr keze adja (18). Szomjazó hősének az Úr forrást fakaszt, hogy életereje visszatérjen (19).