(13) „Menjünk ki […] őhozzá…” (Zsid 13,7–17)

A szeretet törvényét és a jézusi mértéket (Mt 25,35–36) betöltő életvitel mellett az életvezetésről is szólni kell. A Krisztus-közelségből távolra vezető és tőle elidegenítő hamis tanítások, máskor az áldozathozatalunk meddősége, aztán a bizalmas vezetőink botlása vagy akár eltévelyedése könnyen arra késztet, hogy „kimenjünk” (kimeneküljünk) Jézushoz – de itt éppen az ellenkezőjéről van szó. Az ő követése nem félrevonulás, nem is finnyás kivonulás annak érdekében, hogy valamiképpen kifejezzük a csalódásunkat. Kimenni hozzá nem divatos és lelkes proteszt, nem is alkalmi kikapcsolódás, hanem valódi protestáció: tanúskodunk Jézus mellett, vallást teszünk a nevéről. Hangsúlyosan, így kell mondani: őhozzá megyünk! Ha Mózes értékesebbnek tartotta e világ gazdagságánál a Krisztus gyalázatát (11,26), mennyivel inkább átélhetjük mi az ő önként és alázattal bemutatott bűntörlő áldozatának megszentelő hatalmát! Ami e világ szerint botrány és bolondság, vagyis gyalázat, az számunkra halálból életre szabadító kegyelem. Kimenni őhozzá azt jelenti, hogy azt eljövendőt keressük, amit a régiek kerestek, és távolról üdvözöltek (11,14). Akik hozzá vezetnek, éjjel-nappal őrködve lelkünk fölött, érdemlik, hogy örömmel kövessük őket Krisztushoz, aki mindörökké ugyanaz. Ha hozzá megyünk, hazamegyünk.