(9b) „Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket.” (Ézs 63,1–14)

Egy ismerősöm egyszer így fogalmazott: észrevetted, hogy az Isten először az emberrel piszkolja be a kezét? Ezen nemcsak azt értette, hogy a föld porából formál, hanem elsősorban azt: minden másra – még olyan természeti csodákra is, amelyekben kivételes utazásokkor vagy filmekben gyönyörködünk – elég volt a szava. Ez közvetettebb kapcsolat. De az ember teremtésénél szorosabbra, érintésesre változik a viszony. Nem mintha ne tudná megtenni, hogy a szavával, angyallal, követtel, eszközzel teremt vagy szabadít. Az érintés még a süketnek és vaknak is érthető. Az Isten kedvét leli az emberrel való kapcsolatban. Hiszen hogyan tudná a teremtmény őt dicsőíteni, ha nem ismeri? A legfontosabb kapcsolatainkat mi sem szeretjük „megúszni” érintés nélkül. Isten, ha akarna, elrejtőzhetne az ember elől, közvetítők mögé bújtatva akaratát. De nem ez felel meg a tervének. És mi sem üzen erről erősebben nekünk, mint a megtestesülés, az Úr eljövetele. Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberként élt. Érintése nyomán pedig gyógyulás, szabadulás, kegyelem járt. Szeretetével és könyörületével vált meg ma is.