(9) „Zokogva siratom a hegyeket, gyászolom a puszta legelőit…” (Jer 9)

Mindig, soha. A legelkeseredettebb ember szavai ezek, aki a lelke mélyén maga is tudja, amit állít, úgy, abban a formában nem igaz. Mindenki házasságtörő, mindenki rá akarja szedni a másikat… Olyan ez, mint a kihűlt szerelem, amikor a szakításkor elhangzik a kíméletlen és hazug tőmondat: sosem szerettél! Innen már nehéz visszatáncolni. Isten és Izráel kapcsolata eljutott ehhez a végső ponthoz, nincs tovább. A próféta ennek tanúja, ezért nem mondhat mást: mindenki gonosz, senki sem térhet ki Isten jogos büntetése elől. Jeremiás látja ezt és gyötrődik. Zokog: eljött a halál órája, a siratás ideje. Nem ünnepel, nyoma sincs szavaiban „az én megmondtam előre, hogy ez lesz” önelégültségének. Izráelt Isten pusztulásra ítélte hűtlensége miatt, és nem menekülhet, de ez nem öröm, itt egyetlen bölcsességnek maradt csak hely. Az szólalhat meg, aki felismeri: Isten „szeretetet, jogot és igazságot” teremt a földön (23), mindenáron. Ezt addig kell komolyan venni, amíg tart a kegyelmi idő. A szerető, hűséges, igazságos Isten mindent értünk adott, nekünk pedig válaszolni kell. Ha Urunk szeretetére szeretettel, hűségére hűséggel felelünk, még a mennyben is öröm lesz. Ha nem… akkor jöhet a gyász.