(6) „…az alázatosoknak […] kegyelmet ad.” (Jak 4,1–10)

Bűnbánatra hív, de most nem afféle csendes, belső összetörettetésre, amelynek csak a Szentlélek a tanúja (ilyen is szükséges), hanem drámai, erőteljes, gyászszertartáshoz hasonlító jajgatásra és sírásra. A bűnbánók önmagukat siratják el: harcokba rántották a gyülekezet, önös kívánságoknak adtak szabad utat, nem kérnek semmit, mert megszerezni akarnak mindent céltalan, másokat is felőrlő harcaikkal; ha mégis kérnek, tékozlási vésztartalékért fordulnak Istenhez. És nincs megállás: a világgal barátkoznak, azon az áron is, hogy Isten ellenségeivé lesznek, mert ez a barátság szövetségszegés, amelyet a próféták házasságtörésnek is neveznek. Rettenetes a két ősbűn, az érzékiség (paráznaság) és a kevélység (hatalomvágy) malomkövei közt őrlődni. Csak felfelé van kiút, de erre az útra a legnagyobb mélységben kell ráállni. Tudd, hogy amikor valóságos igent mondasz Istennek, azzal alku nélküli nemet mondasz (ellene állsz) az ördögnek. Olyan harc ez, amelyben az addig szenvedélyeinek élő ember a Krisztus érette bevégzett szenvedéséből nyer életet, a passzióktól a passió felé fordul. Csak azt emeli fel az Úr, aki a kereszt legnagyobb mélységéig követi a Megváltót.