(1) „De most hallgass rám, szolgám…” (Ézs 44)

A próféta a megújuláshoz vezető utat mutatta meg a hallgatóságának. A száműzött népet a több évtizedes száműzetés Babilónia földjén csüggedtté és lelkileg megfáradttá tette. Ki-ki elpanaszolta a maga sérelmét a másiknak. Pedig nem az a meghatározó, mi történik velünk – ezt nem mindig tudjuk befolyásolni –, hanem inkább az, hogy ami velünk történik, miképpen hat ránk, mit vált ki belőlünk. Az idegen földre száműzött nép talajvesztetté vált. Ám most mintha Isten felemelt ujját látnánk, amikor a próféta beszél: „De most hallgass rám!” Minden megújulás azzal kezdődik, hogy hagyjuk, Isten lecsendesítsen bennünket, mert akkor tud ő megszólalni. Az Úr tudtára adta népének, hogy továbbra is a kiválasztottja. Advent első vasárnapján Isten szeretné anyaszentegyházát csendre inteni. Babilónia földjén kiveszett a hazájukból elhurcolt emberekből a reménység. Isten úgy rendelte, hogy felülről, Lelkéből szeretne adni népének. Ez a Lélek olyan lesz, mint amikor a víz megáztatja a földet, és a növények megelevenednek. A kiüresedett lelkeknek az Úr új reménységet adott. Erről külső jel is tanúskodik. Az, hogy a száműzöttek erről vallást tettek: „Én az Úré vagyok” (5). A vallástétel lényege abban áll, hogy az ember megvallja, mit jelent neki Isten.