(2) „Kitártam kezemet naphosszat az engedetlen nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem a saját feje után.” (Ézs 65,1–7)

A feddő szó ezúttal már nem visszanézve mutat Izráel korábbi vétkeire, amelyek miatt fogságba került, hanem figyelmeztet, és óv attól, hogy hazatérve ne tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna. Ahogyan az úrvacsora után is intünk: hiábavalóvá ne tegyétek magatokban! A fogság és a megszabadulás tapasztalása vihet közelebb Istenhez, vagy sehova, vissza a korábbi életvitelhez. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan a koronavírus-járvány idején sok tanulságot megfogalmaztunk arról, mivel ártunk, mivel használunk a világnak és a környezetünknek, mégis ugyanúgy visszaléptünk a fogyasztásba, utazásba, mintha mi sem történt volna. Ez a szándékos amnézia, az ember lelkének tehetetlensége. A függő erőtlen fogadkozása. Mondhatnánk, bolond ember az, aki ugyanattól a dologtól más következményt vár, de nincs igazunk. Az Úr ugyanis amint Nóé idején ígéretet tett arra, hogy többé özönvíz által nem pusztítja el a földet, itt a fogság ellen ígérte ezt. Mi pedig Krisztust várjuk, hogy a bűneink következményeivel soha többé ne kelljen számolnunk. Hogy ne a mi erőtlenségünkön múljon a sorsunk. A jászolban ott a remény valami egészen másra.