(16) „Nem hallgatunk rád abban, amit az Úr nevében hirdettél nekünk…” (Jer 44)

Jeremiás utolsó próféciája. Mint szolgálatának kezdetén (Jer 5; 7), most is egy ünnepet választhatott ki arra, hogy az Egyiptomba menekült zsidóknak Isten üzenetét átadja. Több utalás is esik az ég királynőjére, akit a zsidók az Úr mellett és helyett már óhazájukban is imádtak. Itteni ünnepükön is szerepet kaphatott ez a magukkal hurcolt bálványistenség, ez mutatja, hogy még hazájuk, városuk és templomuk pusztulása sem tanította meg őket rá: nem lehet más istenük, egyedül az Úr. Jeremiásnak utoljára ismét ítéletet kell hirdetnie. Az előző részben az emberek azzal hessegették el a mondanivalóját: biztosan hazudik, nem hiszik el, hogy a mennyei Atya üzenetét tolmácsolja (43,2). Itt arról tesznek bizonyságot, hogy elhiszik, Isten szavát hallják, mégsem akarnak engedelmeskedni annak: „Nem hallgatunk rád abban, amit az Úr nevében hirdettél nekünk...” (17) Hiábavaló volt Jeremiás küldetése? Utolsó üzenete ugyanúgy süket fülekre talál, mint a legelső? Ha magvetése az ő életében nem szökkent is szárba, mégis, a hűséges közvetítése révén kijelentett isteni akarat végbement. Júda pusztulása, a nép fogságba vitele, de végül az Úr kegyelméből való megszabadulása és az ígéret földjére való visszatérése mind-mind bekövetkezett (Ézs 55,11). Bár Jeremiás nem láthatta meg szolgálata gyümölcseit, az általa közvetített isteni szó sokszoros lelki gyümölcsöt hozott a későbbi nemzedékek és a mi életünk számára is.