Református-evangélikus küldöttség emlékezett meg Nápolyban a gályarabokról

Isten iránti hálával a szívünkben helyeztünk el emléktáblát a nápolyi evangélikus templomban ezzel a szöveggel (magyar, angol és olasz nyelven): „Nem felejtjük el a gályarabság sok ezer áldozatát, közöttük a negyven magyar református és evangélikus prédikátort, akik »hitük által még holtuk után is beszélnek«.” (Zsidók 11,4) Ugyanezzel a szöveggel egy molinót is kifeszítettünk a nápolyi kikötőben, a Molosiglio Garden parkosított terének egyik vaskorlátján, ahol az egykori gályák kikötöttek.

Az evangélikus templomban az ünnepi hálaadó emlék-istentiszteleten Fabiny Tamás evangélikus püspök hirdette az igét a 2Kor 4,7-11 versei alapján: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de nem pusztulunk el. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá tegyünk testünkben. Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért…” Így fogalmazott a püspök: „Az üldözött keresztények himnusza ez a néhány igevers, amit felolvastam. Soha nem szabad őket elfelednünk. Ezért áll Debrecenben a gályarab emlékmű, ezért található számos dunántúli vagy felvidéki templom falán emléktábla. Vagy ezért írt kantátát a gályarabok emlékére ötven évvel ezelőtt Szokolay Sándor. Ezért születtek könyvek és készültek filmek a gályarab prédikátorokról. És ezért vagyunk itt együtt, reformátusok és evangélikusok ezen a zarándokúton. A vértanúk himnusza nem halkul el.”

Az igehirdetést követően Vladár Gábor teológiai tanár, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának elnöke a Magyar Református Egyház Zsinatának hivatalos küldöttjeként tartott emlékbeszédet a gályarabokról, amelynek leirata itt olvasható.

Szeretett Testvéreim! Tisztelt Emlékezők!

350 évvel ezelőtt megrendítő támadás érte a 17. századi Magyarország értelmiségének legnépesebb táborát, a protestáns prédikátorokat és tanítókat. A katolikus főpapság – a bécsi kormányzat segítségével – ekkor emelte állami szintre a már korábban elkezdett protestánsüldözést hazánkban. Több mint 700 prédikátort és tanárt idéztek be 1674. március 5-ére a Pozsonyban felállított rendkívüli törvényszék elé. A beidézetteknek mintegy a fele jelent meg. Bár ebben a látványorientált, monstre kirakatperben koholt politikai vádakat hangoztattak ellenük, de valójában nem a „rebellióért”, hanem a „religióért”, azaz vallásuk miatt idézték be őket, ahogyan a gályarab krónikaíró fogalmaz (Kocsi Csergő Bálint).

Az ítélethirdetés szerint halálbüntetés várt rájuk. Megmenekülésük egyetlen útja a hitükről és a hivatalukról való lemondás, vagy pedig a külföldre való távozás. Ennek ellenére 46 evangélikus és 47 református prédikátor és tanár vállalta a halálbüntetést hitének és hazájának szabadságáért. Az európai protestáns államok felháborodása miatt azonban a bírák megváltoztatták a halálos ítéletet: királyi kegyelemből nápolyi gályapadokra lettek száműzve, ami a lassú, de biztos halált jelentette.

Közel egyévi kényszermunka és mindenféle testi és lelki megaláztatások után indították el őket bilincsbe verve Nápolyba. Útközben többen meghaltak, néhányan megszöktek, másokat olasz földön börtönben tartottak a gályákra való eladásig. A nápolyi kikötőbe érkezve 1675. május 7-én szám szerint 30 foglyot adtak el. A hajókon dolgoztatták őket gályarabként, embertelen körülmények között, mígnem Michiel de Ruyter holland tengernagy 1676. február 11-én ki nem szabadította őket.

Kedves Honfitársaim! Tisztelt Egybegyűltek!

Miért kell még 350 év után is emlékeznünk és emlékeztetnünk történelmünknek erre a szomorú időszakára? Sőt kérdezhetnénk tovább: Kik voltak ezek az emberek, akik a személyes fenyegetettségen túl a hitükért és hazájukért hozott, elkerülhetetlen szolgálatként vállalták e mérhetetlen szenvedést? Hogyan tudták magukra venni egy olyan élet terhét, melynek megoldását, a kiutat – emberileg nézve – nem láthatták előre? Alapelvként először is mondjuk ki: az események mostani felelevenítésének semmiképpen nem lehet célja a felekezetek közötti viszály keltése. Valljuk viszont, hogy a helyes emlékezésnek gyógyító, életet és közösséget formáló ereje van. És ha mi ma, összehasonlíthatatlanul más körülmények között élve és gondolkodva, esetleg értetlenül fogadnánk a gályarabok bátorságát, ez elsősorban a mi gondunk volna.

Ezek az emberek benső bizodalmuk és külső szabadításuk vágya között őrlődve is hitték, hogy életük végső meghatározója nem a külső ellenerő, hanem a hozzájuk naponként lehajló isteni kegyelem. Hitték: sorsuk nem a gályához van kötve, mert egész életre szóló Isten-kapcsolatuk a mennyhez köti őket. Tudták: az evező nem csak meggyötör, hanem előbbre, Isten felé is viszi életük hajóját. Ezért nem a halálfélelem foglyaiként menekültek Istenhez, hiszen őbenne bíztak „eleitől fogva”. Ezért mindazt, ami külsőleg történt velük, beépítve belső, hitbeli koordináta-rendszerükbe, életük részévé tudták lényegíteni.

A saját nemzeti és hitbeli sorsközösségükhöz tartozást életparancsnak tekintették, ezért nem tetszelegtek az ártatlan áldozat szerepében. Nem akartak „hithősök” lenni, hanem: amint lehetett, siettek haza gyülekezeteikhez szolgálni. A gályarabok számunkra koronatanúk, valahányszor igazolnunk kell a magyar protestantizmus jogát az élethez. Kétféle volt a hitvallásuk, háromféle a nyelvük, mégis itt valósult meg először magyarhoni evangélikusok és reformátusok között az igazi testvéri közösség, még ha csak egy rövid időre is. Hiszem, hogy sorsukkal ma is tanítanak minket.

A gályarabok debreceni emlékoszlopa előtt tisztelgő II. János Pál pápa (1991) utóda, a nemrég elhunyt Ferenc pápa 10 évvel ezelőtt a napjainkban világszerte üldözött keresztyénekkel kapcsolatban a „vér ökumenéjéről” beszélt. Gályarabjaink esetében mi most a szenvedés, a vértanúság „ökumenéjére” emlékezünk; azokra az őseinkre, akiknek szívét a Krisztusért való együtt szenvedés tüze eggyé forrasztotta, és akik életüket az evangélium erejébe vetett hittel élték meg és fejezték be. Akár Nápoly vagy Szicília földje fogadta be őket, akár a tenger hullámai nyelték el, vagy éppen magyar földben nyugszanak, mi, maiak, az ő énekeiket énekeljük tovább Isten vándorló népeként, az egy Krisztus-test tagjaiként.

Ebben az emlékezésben nem maradhat említés nélkül a nagy holland admirális, Michiel de Ruyter neve, aki élete legnagyobb győzelmének nevezte gályarab hittestvéreinek kiszabadítását, meggyalázott emberségük visszaadását. Ő, mint nemzeti hős, természetesen a hollandoké, de hívő keresztyén emberként mutatott szabadító tette alapján a mienk is. Így Nápoly immár számunkra nem csak a szenvedés, hanem a szabadulás helyévé is lett.

Ezért hoztuk el most egyházaink tiszteletének szerény jelét, hogy emléktáblára vésve elhelyezzük azt itt, Nápolyban, a gályarabok szenvedésének és szabadulásának emlékhelyén. Ez az emléktábla és a mellé helyezett virágok hadd hirdessék, hogy a hálás utódok szívében-lelkében 350 év után is él az igazak emlékezete (Péld 10,7a). Legyenek áldottak!

A beszéd elhangzott 2025. május 8-án Nápolyban.

Fotók: Fabiny Márton / evangelikus.hu