Az ige és a zene harmóniája

„Fontos, hogy amikor az orgonánkra nézünk és a hangját halljuk, legyünk tudatában, hogy a miénk is, már mi is hozzáadtunk valami, nem csak elődeink” – fogalmazott Bedekovics Péter, a Budapest-Budai Református Egyházközség vezető lelkipásztora. Mint elmondta, már szükségszerű volt az orgona restaurálása, de erre nem volt lehetőség a templom felújításával együtt. Amikor azonban újra napirendre került ez a kérdés, a gyülekezet tagjai adományokkal, imádsággal és odaszánt idővel segítették az orgona megújulását. A sikeres folyamatért, az elkészült orgonáért és a közösségi összefogásért adtak hálát október 18-án, szombaton este.

A bátor elszakadás

Az ünnepi alkalmon Fekete Károly tiszántúli püspök hirdette az igét a tékozló fiú történetét alapul véve és kiemelve a testvér megélését (Lukács evangéliuma 15. rész 25-32. vers). „Az ünnep az ismert történet intermezzoja, átvezetés két nagy felvonás között, mennyei zene, feltámadási zene, amely arról szól, hogy vigadjunk az elveszettnek, aki megtaláltatott” – vezette fel gondolatait. Az atyai házban örömünnep van, mert az egészségben visszakapott gyermek megérkezése örömünnep – legalábbis az apának. A görög szöveg a szimfónia szót használja minderre, az összhang messzehangzó kifejezését: „Azt jelenti, végegeszakadt valaminek, ami fájdalmas volt. Felváltja más, ami az élet hatalmából él, amely a halálon is diadalt arat.”

A kisebb fiú korábban önállósította magát, elszakadásához nem is kellett különösebb indok, „terhes örökségünk, hogy az édenből is így szakadtunk ki”. Bár ez volt az életünk legnagyobb vakmerősége, Isten hagyta: „Önmagunkra ítél. Észhez térítő akciója azzal kezdődik, hogy enged belekóstolni abba az életbe, amire vágytunk, és a következményeibe is” – fogalmazott Fekete Károly. Emlékeztetett, hogy így születnek vakmerően elszakadó népek, korok, filozófiák, államrendek, amelyeket megbűvöl az Istentől való távolság lehetősége. Ilyenkor a család egyben tartása helyett magány vár, a hit helyébe hitetlenség, bigott vallásosság, szektásodás lép.

A messzeséghez pedig nem kell fizikai távolság, elég, ha megkísért az alig ismerettel, kihűlt hittel élés. „Vakmerő elszakadások között élünk, amelyben megroggyan a lelki állóképességünk és csődöt mondunk. De van megoldás a vakmerő elszakadásra, mégpedig a bátor elszakadás – hívta fel a figyelmet a püspök. – Ha volt bátorságunk elszakadni az Atyától, csak az segít, ha lesz bátorságunk önmagunktól és a saját ostobaságunktól is elszakadni”. A történet csúcspontja ezért az, amikor a tékozló fiú magába száll, megnézi élete mérlegét és bevallja önmagának, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy tervezte. „Ez a semmi teológiája. Kudarcot vallott élete mesél Istenre utaltságáról: hiába szakította el a szálakat, ez csak formális volt, mert kötődik, vágyódik az otthonra. Az Atyától őfelé megmaradt szeretet szál biztatja, hogy szakítson eddigi életével – és ezen fordulhat meg a mi életünk is” – fogalmazott, majd hozzátette, ma is minden azon múlik, merünk-e elszakadni a meghamisított látszatvilágtól, amelyet színfalként húzunk magunk elé. Csak a bátor elszakadás visz vissza bennünket Atyánkhoz.

A gyáva hűség

De ez a történet arról is tanít, mennyire veszélyes a gyáva hűség. A nagyobb fiú végig karnyújtásnyira, de lelkileg távol maradt, a mélyben sem szava, sem öntudata nem volt, elhagyta a gyermekség érzése, az örökösi tudat. Amikor öccse, akiben ellentétét fedezhette fel, hazatér, kirobban belőle a megkeseredett, gyáva hűség. A maga igazával eltelve szembesül az örömünneppel, ami disszonáns hangokhoz vezet: munkája már robot, tisztessége taszító, puritánsága önkínzás – de az Atya neki is megmutatja szeretetét. Fél szembenézni a „mindenem a tiéd” pazar gazdagságával, miközben neki sem alakult úgy semmi, ahogy akarta. „De míg a testvérénél ez egy alázatos semmi, nála pökhendi, ahol szintén a bátor elszakadás segíthet, hogy ne legyen végképp hűtlen.”

„Az ember bele tud kövesedni reformátusságába is, és mikor vallhatnánk ezt be, ha nem a reformáció hónapjában – vont párhuzamot Fekete Károly. Emlékeztetett, hogy az Istent csak a maguk szempontjából ismerők ma is savanyúak. „Tételesen fel tudjuk sorolni, amit mi teszünk az atyai házban: vállalások, adományok, szolgálatok, közösségi munkák, lemondások. Ezek az Istennek benyújtott számlák arról üzennek, hogy már terhes a feladat – magyarázta. – Ilyenkor már nem a hit működik, hanem a gyávaság.” Azonban a kegyelem továbbra is működik: „A vakmerő elszakadásból a bátor hűségű Atya segít ki. Egyik gyermekét sem törölte a névsorból, kérlel, keres, elénk fut, hogy a hozzá vezető lépéseket lerövidítse. Ezért hangozhat ma is örömmuzsikálás. Isten ránk kíváncsi, a mi hangunkra, mert fel szeretné erősíteni saját harmóniájának hangját bennünk.”

Az Atya a Fiú vérével írta át a történetünket és ez nem követi az emberi átiratok sorsát: valósággá lett, hogy a szeretett fiú életét adta tékozló testvéreiért. „Ez az áldozat segít hazatalálni, ezért lehetünk az eltékozolt életekből is olyanok, akik az Atyára találnak, és lehetünk azok, akik miatt most is öröm van a mennyei hajlékban. Lehetünk azok, akik úgy élhetjük ennek az örömnek a hangnemét, hogy semmi más ne írhassa át bennünk” – hangsúlyozta Fekete Károly, majd hozzátette: „Az orgonaszó pedig segít bekapcsolódni abba az örömbe, amit Mennyei Atyánk nem enged elpusztítani ma sem.”

Az istentisztelet folytatásaként a gyülekezet kántora, Leszkovszki Albin zeneszerző adott koncertet, amelyen Fekete Károly püspök maga is megszólaltatta a megújult hangszert.

Az 1896-ban felszentelt Szilágyi Dezső téri templom orgonáját a Rieger Testvérek (Gebrüder Rieger) orgonagyára építette 1899-ben. Azóta több átalakításon esett át, a legjelentősebb 1983-ban történt, amikor az addigi mechanikus-pneumatikus rendszert elektro-pneumatikussá alakították. A mostani, 2024 tavaszán kezdődött felújítást a Paulus Orgonaépítő Műhely végezte.

Tiszántúli Református Egyházkerület