„Az Úr közel van mindazokhoz, akik hívják őt.” (Zsolt 145,18)

A várakozás heteiben sokszor úgy éljük meg a napjainkat, mintha minden rajtunk múlna. Egyre fogynak az erőink, nő a teendők listája, és közben azt vesszük észre: a lelkünk sokszor csendben marad. A rohanásban könnyen kialakul bennünk az a gondolat, hogy mindent egyedül kell megoldanunk: a feszültségeinket, a belső terheinket, a kimondatlan félelmeinket.

Advent azonban arra hív, hogy újra meghalljuk azt, amit olykor a legnehezebb kimondani: nem vagyunk egyedül. A zsoltárossal együtt mi is átélhetjük azt a bizonyosságot, amely nem érzésekből, hanem Isten ígéretéből fakad: „Az Úr közel van mindazokhoz, akik hívják őt.” Isten közelsége nem hangulat, nem teljesítmény, nem annak függvénye, mennyire vagyunk összeszedettek vagy épp szétesettek. Ő közel van akkor is, amikor imánk csak egy sóhaj, közel van akkor is, amikor túl fáradtak vagyunk hosszabban imádkozni, és közel van akkor is, amikor a szívünkben több a kérdés, mint a válasz.

Advent csendje ezért nem menekülés a világ elől, hanem visszatérés ahhoz, Aki mindvégig jelen volt. Aki akkor is tart, amikor mi magunk is alig tartjuk össze a napot. Aki nem ijed meg a mi gyengeségeinktől, hanem éppen oda jön közel. Ezt a közelséget nem nekünk kell létrehoznunk, egyszerűen csak engednünk kell, hogy elérjen. Talán épp ebben rejlik az advent ajándéka: hogy a közelség, amelyre vágyunk, már megérkezett. A világosság már fellobbant. A szívünknek csak annyi a feladata, hogy megnyíljon… A pillanatra. Mert ahol Isten jelen van, ott a békesség nem ígéret, hanem valóság.

Adja Isten, hogy ebben az adventi időben észrevegyük az Ő közeledését minden apró csendben, minden imában, minden megállásban. És legyen valósággá számunkra: az Úr közel van.

Fotónkon a Szatmércsekei Református Egyházközség temploma látható.

...