350 éve szabadultak a protestáns gályarabok

1674 tavaszán harminc vármegye evangélikus és református papját és tanítóját idézte be a pozsonyi bíróság. A vád hivatalosan a király elleni összeesküvés volt, ám a katolikus kormányzat célja valójában az volt, hogy felszámolja a protestáns gyülekezeteket. A vádakat bizonyítani nem tudták, az ítélet azonban megszületett: börtön várt azokra, akik nem mondtak le állásukról, nem hagyták el az országot, vagy nem tértek át a katolikus hitre. Hetvenen voltak, akik mindvégig kitartottak hitvallásuk mellett, őket kilenc hónapnyi fogva tartást követően a bécsi udvar Triesztbe, majd – azokat a férfiakat, akik még bírták erővel – Nápolyba meneteltette, hogy ott spanyol gályákra küldjék őket életfogytig tartó munkaszolgálatra. Kicsempészett leveleik azonban eljutottak a nyugat-európai egyetemekre, főként holland és svájci tanárok, illetve városvezetők és diplomaták jártak közben az érdekükben, míg számos gyülekezet rendezett gyűjtést a kiváltásukra. Miután a pénzt sikerült előteremteni, a holland országgyűlés rábólintott, hogy a térségben szolgálatot teljesítő hajóhad vezetője, Michiel de Ruyter hajóit Nápoly felé irányítsa, és a gályarabokat kiszabadítsa. Miután de Ruyter admirális megfizette a váltságdíjat, a felszabadított lelkészek és tanítók 1676. február 11-én szabad emberként léphettek a fedélzetére. Az egyik érintett, Kocsi Csergő Bálint beszámolója szerint:

„Az összegyűjtött 26 élő mártír csendes nyomorúságát látva az admirális megidézte legnagyobb győzelmét, amikor 10 évvel korábban négynapos tengeri csatában legyőzte az angolok hajóhadát: »Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam«.”

A megszabadítottak 1677 októberében indultak haza. A legtöbben 1678 nyarának végén érkeztek haza, nagy részük ismét lelkészi szolgálatba állt, több esetben éppen a saját, négy évvel korábbi gyülekezetében.

A gályarabok történetéről Pusztai Gábor egyetemi docenst és Baráth Béla Leventét, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorát kérdezte a reformatus.hu, a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapja.

Emlékistentisztelet középpontjában a mártírok

A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem – társegyházakkal és a Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszékével közösen – emlékünnepélyt szervezett 2026. február 8-án a cívisvárosban. A Nagytemplomban tartott istentiszteleten Csorba Dávid, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának szakigazgatója mondott emlékbeszédet.

Csorba Dávid, a Debreceni Református Kollégium Múzeuma szakigazgatója

„Református magyarokként önazonosságunk fontos eleme a gályarabokra való emlékezés. Nem lehet felejteni, kötelességünk emlékezni, és emlékeztetni utódainkat, nem azért, hogy fenntartsunk egy régi viszályt, hanem azért, hogy a hit szemével közelítsünk a letűnt korokhoz, és felismerhessük a múltban a mi személyes életünket, és a ránk váló hitbéli döntéseket” – fogalmazott Csorba Dávid.

A szakigazgató hozzátette, ha a gályarabok a legnagyobb mélységből Krisztusra tudtak nézni, akkor nekünk már csak rájuk tekintettel is kötelességünk a magunk harcait megharcolni: nem panaszkodni, nem vádolni, hanem a Krisztus követségében járni.

Az istentiszteleten Fekete Károly hirdetett igét a Zsidókhoz írt levél 12. részének 1-2. verse alapján. A tiszántúli püspök úgy fogalmazott: a hithősök aranykönyvében folyamatosan pótlapokra van szükség, mert a névsor évszázadról-évszázadra gyarapszik, a hit jó példái pedig nem merülhetnek feledésbe. A gályarabokra utalva kiemelte, hogy ők is a hitbe kapaszkodtak.

„Ők is Istenre bízták az életüket, mint mi. Hirdették a zsoltárossal, hogy »velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?«, és Bele kapaszkodtak a szenvedésük idején is, mint mi is, és Neki köszönhették azt a jövendőt, amely áldásokban is bővelkedett, nemcsak nyomorúságokban. Isten lett az oltalom és a védelem az életükben – ahogyan nekünk is egyedül Ő” – mondta Fekete Károly. A püspök figyelmeztetett, hogy Krisztusnak kell lennie orientációnk középpontjának, ahogy ez a gályarabok esetében is történt.

Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke

„Olyan koncentrált látással tekintettek Krisztusra, amellyel minden mást kizártak: a kalodát, a csörgő láncokat, a gályán húzott evezőket is. Kizárták a kecsegtetést, a fenyegetőzést, az árulást, a hit feladását, a téves tanok előtti meghajlást. Mindvégig érezték, hogy ők nem magányos, utolsó mohikánok a hitben, nem számkivetettek, hanem Krisztushoz tartozók, az Ő egyházának tagjai.”

Beszédet mondott Keczkó Pál, az Északi Evangélikus Egyházkerület megválasztott püspöke. Ő úgy fogalmazott, hogy nemcsak azok voltak megszabadítottak, akik túlélték a gályarabságot, hanem azok is, akik életüket adták Krisztus ügyéért.

Keczkó Pál, az Északi Evangélikus Egyházkerület megválasztott püspöke

„Isten bennük, rajtuk, általuk is megmutatta az erejét. Nemcsak akkor, amikor Michiel de Ruyter admirális hathatós közbenjárására lehullottak a bilincseik, de még inkább abban, hogy életüket sem kímélve inkább vállalták a szenvedést, a nyomorúságot, vagy akár a halált is, de hitüket, Krisztussal való kapcsolatukat meg nem tagadták” – mondta Keczkó Pál.

Az alkalmon jelen volt a Michiel de Ruyter Alapítvány elnöke, az egykori admirális leszármazottja is. Frits de Ruyter de Wildt azt hangsúlyozta, hogy Michiel de Ruytert nemcsak stratégiai meglátásai és bátorsága tette különlegessé, hanem emberi értékei is: diplomáciai érzéke, igazságérzete, és az a képessége, hogy kapcsolatokat teremtsen nemzetek között.

Frits de Ruyter de Wildt (balra), a Michiel de Ruyter Alapítvány elnöke és Pusztai Gábor, a Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszéke tanszékvezetője

„Mindezt három szóban lehet összefoglalni: egyenlőség, tisztelet, összetartozás. Egyenrangúként viszonyult más nemű, más vallású, más meggyőződésű, más fajú, más bőrszínű, más szociális státuszú emberekhez” – fogalmazott Frits de Ruyter de Wildt, hozzátéve, hogy az 1676-os események emlékezete nemcsak a gályarabokról szól, annál sokkal tovább mutat.

„Az önök vallási közössége a mai napig ebből merít reményt, más elnyomottak számára pedig szerte a világban távlatokat nyithat egy jobb jövő felé.”

Az istentiszteletre eljuttatta üzenetét Horogszegi Szilágyi-Landeck Dániel, Magyarország hágai nagykövete, valamint a Zürichi Egyetem Reformációtörténeti Intézetének két professzora, Jan-Andrea Bernhard és Tobias Jammertahl.

A gyülekezet egy különleges előadást is meghallgathatott: a Debreceni Kollégiumi Kántus Gárdonyi Zoltán Memento – Kantáta a gályarab prédikátorok emlékére című darabját énekelte el, amelynek ősbemutatója éppen ötven évvel ezelőtt volt. A művet Berkesi Sándor karnagy vezényelte, orgonán kísért Sárosi Dániel egyházkerületi zeneigazgató, a narrátor pedig Püski Lajos, korábbi lelkészi főjegyző volt.

Az istentiszteletet megelőzően a Tiszántúli Református Egyházkerület, az Északi Evangélikus Egyházkerület, a Michiel de Ruyter Alapítvány, a Magyarországi Baptista Egyház, valamint Debrecen város képviselői a Nagytemplom mögötti Emlékkertben megkoszorúzták a gályarabok emlékoszlopát.

Konferencia a 350. évforduló napján

Ugyancsak koszorúzással kezdődött a február 11-i konferencia, amelyet a Debreceni Egyetem és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem közösen szervezett. A gályarab-emlékmű előtt a város polgármestere mondott beszédet. Papp László kijelentette, hogy a magyar reformátusság születése is Debrecenhez kötődik.

„Itt, mellettünk, a mai Nagytemplom északi részén állt az a terem, ahol Méliusz Juhász Péter egyházirányítói tevékenységének köszönhetően 1567-ben megvalósult a zsinat, amelyen elfogadták a második helvét hitvallást és Debrecen bekapcsolódott az európai reformátusság hálózatába.”

Papp László, Debrecen polgármestere

A városvezető kiemelte azt is, hogy a 17. század második felében sok kálvinista menekült Debrecenbe, itt ugyanis – a város bölcs politikájának, valamint az Erdélyi Fejedelemség közelségének köszönhetően – már nem érte el az üldözötteket az akkori Habsburg és katolikus hatalom karja.

Papp László megemlítette a gályarabok emlékoszlopának jelentőségét is, amit 1895-ben egy gazdag debreceni református polgár és nagylelkű mecénás, özv. Hegyi Mihályné Józsa Eufrozina ajánlott fel. 1991-ben ezt az emlékművet látogatta meg II. János Pál pápa, és helyezte el itt a kiengesztelődés koszorúját.

„Azóta mindannyiunk, debreceni protestánsok és katolikusok kiemelt felelősségévé vált az egymás kölcsönös elismerése, a megbocsátás, az ökumenikus gondolkodás. Büszke vagyok arra, hogy városunkban manapság az egyes felekezetek éppen a különbségeikkel képesek egymást gazdagítani és a korábbi vallási küzdelmek után Debrecen a felekezetek együttműködésének városává vált” – zárta gondolatait a polgármester.

Az emlékművet ezúttal az egyházkerület, a Michiel de Ruyter Alapítvány, illetve a város képviselői mellett a Holland Királyság Magyarországi Nagykövetségének, illetve a Debreceni Egyetem és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem küldöttei is megkoszorúzták.

A konferencia megnyitóján Yvette Szepesi, Hollandia magyarországi nagykövet-helyettese emlékeztetett rá, hogy a magyar prédikátorok kiszabadítása a holland parlament kezdeményezésére történt, majd felhívta a figyelmet a konferencia fontosságára.

Yvette Szepesi, a Holland Királyság magyarországi nagykövet-helyettese

„Ma egy olyan eseményre emlékezünk, amelyben az emberbaráti szeretet játszik főszerepet. Ez utat mutat a jövőre. Az emlékezés összeköt, átível határokon és évszázadokon, a Magyarország és Hollandia közötti kapcsolat pedig minden nappal erősebb lesz” – fogalmazott Yvette Szepesi.

Az egyházkerület nevében Fazakas Gergely presbiteri főjegyző mondott beszédet. Hangsúlyozta, hogy jelentős eredménynek tartja, amit a Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszéke és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem elért, mert eddig még egyetlen kornak sem sikerült rendszeressé tennie a február 11-i megemlékezéseket, noha voltak erre vonatkozó kísérletek.

Fazakas Gergely, a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője

„1876-ban, éppen 150 éve a debreceni református főiskola Hittanszaki Önképző Társulata megünnepelte a szabadítás bicentenáriumát, azonban a február 11-i ünneplést a későbbi évtizedekben nem tudták meghonosítani. Debrecenben a gályarabokra történő emlékezés az 1880-as évektől a reformáció október 31-i emlékünnepéhez kötődött. Az 1895-ben felállított emlékoszlopot is ősszel leplezték le, így a gályarabok kiszabadításának február 11-i évfordulójáról csak a jubileumi években, száz, illetve ötven éve emlékeztek meg koszorúzással és emlékkonferenciával.”

Fazakas Gergely azzal zárta gondolatait, hogy a két intézmény egy évtizede tartó együttműködésének, és a már évek óta hagyományos, február 11-i megemlékezéseknek köszönhetően a mai konferenciának nem feladata elkezdeni valamit, hanem egy már meglévő alapra építhet.

Baráth Béla Levente, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora azt emelte ki, hogy ötven évvel ezelőtt, egy globális konfliktusokkal terhelt időszakban Makkai László, az akkori Debreceni Református Teológiai Akadémia professzora nemzetközi konferenciát szervezett, és megjelent egy gályarab-visszaemlékezésekből álló kiadvány is. „Erre tekintettel kötelességünk folytatni a megemlékezést” – tette hozzá Baráth Béla Levente.

Baráth Béla Levente, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora

A konferencián a két egyetem oktatói, valamint vendég előadók mutatták be tudományterületük eredményeit a protestáns gályarabok történetével kapcsolatban.

Az istentisztelet és a konferencia képei itt:

Tiszántúli Református Egyházkerület

Fotók: Miskolczi János