A kétség ajándéka

„Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.”
Jn 20, 25.

Ez az ige az egyik legismertebb élethelyzetre emlékeztet bennünket: a kételkedésre.

A hívő ember küzdelme, hogy miközben szilárdan bízik az Úrban, élete válságainak közepette mégis képes elcsüggedni, elbizonytalanodni.

Megvethető – e érte? Megítélhető- e a Krisztusba oltott élet azért, mert a kétségek közepette is ember marad?

Tele vagyunk szorongással és félelemmel. A bátorítások és támogatások, amelyektől erőt remélünk, sokszor elmaradnak attól a megerősítéstől, amelyre igazán szükségünk lenne. Hirtelen minden elhalványul, a korábban bíztató és erősítő igék élt veszítenek átmenetileg.

Mégsem ez a legnagyobb baj. Hanem az a vád, amellyel magunkat illetjük. A méltatlanság, a hitetlenség, a gyengeség és a „nem elég jó hívő” érzése. Összehasonlítjuk magunkat „a többi tanítvánnyal”. Akikről úgy látjuk, nem küzdenek, akik örülnek és megélik a pillanatot, és akik a kétségek közepette is fel tudják emelni tekintetüket Jézusra.

És ez összenyom. Félelemeink és kiszolgáltatottságunk idején képesek vagyunk magunkat értéktelennek látni. Nem elég a krízis, a válság, még ott a vád is: hol a hited?

Az ember gyakran csak saját hiányán keresztül látja önmagát: az Istentől való elszakítottság tapasztalatában. Ezért nem csak hit-kérdés a kételkedés, hanem az elveszített teljesség biztonságának hiánya.

És Jézus Tamás mellé is odalép. Beleengedi magát a tanítvány kétségének mélységébe, hogy közösséget vállaljon vele. Hogy belülről gyógyítson.

Mert az a hit is, amely a válságok közepette megrendül, élő hit. Azt jelenti, Isten párbeszédben áll az emberrel.
Ezért a kétely nem választ el Krisztustól, ha benne marad a vágy: látni őt, érinteni őt, hozzá tartozni.

Szilágyi-Papp Éva Adrienn