Csendesnapokon vettek részt az encsencsi presbiterek

Az év eleji presbiteri gyűlésünkön felvetődött egy csendesnap lehetősége a presbiterek számára. Többségünk nagy lelkesedéssel mondott igent, bár voltak közöttünk olyan testvérek, akik egészségi és egyéb okok miatt nem tudtak vállalni egy többnapos elcsendesülést. Lakatos Tamás lelkipásztorunk a romániai Rév települést ajánlotta, ahol Kabai Kitty lelkésznő és az ottani református gyülekezet szívesen fogadta a csoportunkat erre az alkalomra. A csendesnap résztvevői közé még néhány családtag is csatlakozott, így megkezdődhetett a szervezés és az azt kísérő, fontos háttérmunka.

Amikor elérkezett a nap, 16-an indultunk útnak a lelki feltöltődésre. A tiszteletes úr és kedves felesége már előző nap elutaztak, hogy mindent előkészítsenek és az utolsó simításokat elvégezzék, így mi, akik vállalkoztunk erre a különleges útra, mindazt megkaphattuk, amit az Úr üzenni akart nekünk ezen az alkalmon. Az Ő üzenete által megújult erővel és elkötelezettséggel hazatérhettünk, hogy gyülekezetünk építő kövei lehessünk.

Az indulás nem volt zökkenőmentes, sőt, az úton is adódtak kisebb problémák, de tudjuk, hogy sok-sok ima kísérte az utunkat, hogy elérhessük azt a helyet, ahová az Úr elhívott bennünket. Megérkezve óriási melegséget éreztünk, mert olyan kedvesség és béke vett körül bennünket, mintha hazaérkeztünk volna. A lelkésznő röviden bemutatta a gyülekezetet, amelyben szeptember óta szolgál, majd megtekintettük a helyi református templomot is. Megtudtuk, hogy a Sebes-Körös többször is elvitte a templomot, de a hívek mindig újraépítették. Jelenlegi formáját 1876 óta őrzi. A gyülekezet körülbelül 500 főből áll, és az ottani hívek valóban templomba járó emberek. A révi templom nem túl nagy, nem díszes, de annál nagyobb békesség uralkodott benne. Nagyon jó érzés volt a padokban ülni és csak hallgatni a történelem és a hit erejét.

Ezt követően szabad foglalkozást kaptunk, és néhányan bejártuk a települést. Menet közben nagyon kedves, mosolygós emberekkel találkoztunk. A pihenő után megismerkedtünk néhány helyi gyülekezeti taggal, akik vacsorával fogadtak bennünket.

Ezt követően a tiszteletes asszony gitár kísérettel új énekeket tanított nekünk, az encsencsi és a révi gyülekezetek jelenlévő tagjainak az esti áhítaton. Ezen az alkalmon az ima erejéről beszélgettünk, és az ige üzenete az volt, hogy ne a magunk erejéből próbáljuk megoldani a mindennapi feladatainkat, hanem kérjük az Úr segítségét, és Ő egyengetni fogja lépteinket. Soha nem hagy el bennünket, és megoldást ad mindenre. Néhányan elmondhatták tapasztalataikat ezzel kapcsolatban, hogy miként kényszerítette térdre őket a Mennyei Atyánk, és rájöttek, milyen fontos dolog az imádság.

Lakatos Tamás tiszteletes úrral együtt tanuljuk az imádkozás fontosságát, formáit, fajtáit, és folyamatosan ösztönöz bennünket a hangos imádságra. Nem volt ez másként ezen az esti áhítaton sem. Lelki társaim közül néhányan imába is foglalták gondolataikat, amelyeket az Úr a szívükre helyezett, hogy másokat is gondolkodásra késztessenek. Én úgy éreztem, hogy most nincs szükség arra, hogy megszólaljak, de az Úristen nem engedte. Szó szerint azt éreztem, hogy ha nem szólalok meg, megfulladok. Szavak szerettek volna távozni belőlem, amit visszafolytottam, de ez is bizonyíték volt arra, hogy a Teremtővel nem lehet, nem kell harcolni. Amire felkér, azt el kell fogadni. Végül én is elmondtam azt az imát, amire indíttatást kaptam. Nem volt hosszú, de valami figyelemfelkeltő volt benne, mert a másnap reggeli áhítaton újra hallhattunk belőle utalást.

Igen, másnap reggel. Ekkor ismét ott voltunk az áhítaton, és sokan kérdezhetnék, hogy miért kelünk fel korán, ezért utaztunk ennyit, hogy ismét áhítaton üljünk, alig, hogy befejeztük az előzőt? Igen, ezért mentünk. Nem kötelességből, hanem elhívásra, és olyan élménnyel gazdagodtunk, amelyet sem a szavak, sem a fotók nem tudnak olyan mélységében elmesélni senkinek, csak azoknak, akik ott voltunk és átéltük mindezt egy szabadtéri istentisztelet keretében, a hidegben, abban a templomban, melyet csak az Úr tudott létrehozni számunkra. A természetben, a sebesen folyó folyóparton, a fel-felbukkanó napsugarak között.

Ezt követően „hídpróbán” vagy inkább hitpróbán vettünk részt. Át kellett menni egy régi, fémszerkezetes lengőhídon, amely a Sebes-Körös fölött húzódott. Az Úrnak hála mindenki teljesítette a feladatot. Ennek jutalma egy hegyoldali séta volt, ahol a szelek barlangjának bejáratát tekinthettünk meg. A nap folytatása egy másfél kilométeres séta volt a folyóparton, amely felejthetetlen élményt nyújtott.

Itt szerencsére még nem ért véget a nap. Ellátogattunk egy fazekasmesterhez, aki egyben fűtésszerelő és baptista lelkész is volt. Imával indította a foglalkozást, majd a Szentírásból vett történetekkel, párhuzamot vonva a földi életünkkel, mutatta be az agyag megmunkálásának folyamatát.

Egyik társunk megjegyezte, hogy ezt a fiatalembert az apósa már biztosan sokszor hallotta, de most is ámulva hallgatta mindazt, amit nekünk mondott. A maga egyszerűségével, szerénységével, csendességével mindannyiunk szívébe markolt. Felismerhettük, hogy ez a tanítás, amit ott kaptunk, valóban vonatkozik a mi életünkre is. Egy percre sem emelte fel a hangját, de mégis hatalmas erő volt a szavaiban. (Engem biztosan eltalált, és padlóra vágott, de úgy láttam, másokat is.) Amit ott is elmondtam a tiszteletes asszonynak: engem az az óriási hit fogott meg, ahogy az ott élő emberek, köztük ez a fiatalember és családja is élnek. Sem a település, sem ők maguk nem a gazdagságról árulkodtak, mégis az önzetlen szeretet és boldogság tükröződött róluk. Tudni kell, hogy semmihez nem kezdenek ima nélkül, és semmit nem fejeznek be hála nélkül. Példaértékű. Van mit tanulnunk tőlük.

Ezután volt egy kis időnk az elmélkedésre, amelyet ebéd és pihenés követett. Néhányan ismét bejártuk a települést. Délután öt órától interaktív előadással folytatta Kitty lelkésznő a reggeli gondolatokat. Három igeszakaszon át szólt hozzánk, és arra a megállapításra jutottunk, hogy saját gyülekezeteinkben ne példákat akarjunk mutatni a keresőknek, hanem melléjük álljunk, támogassuk őket, és emeljük fel őket oda, ahol mi tartunk. Nagyon tartalmas eszmecsere zajlott a révi gyülekezet presbitereivel együtt. Rájöttünk, hogy mélyen magunkba kell nézni ahhoz, hogy felismerjük, még nem vagyunk teljesen a helyes úton. Az irány jó, csak az énközpontúságunk néha tévutakra vezet bennünket.

Az előadás után egy rövid pihenő következett, majd vacsora, amit ismét a helyi gyülekezet tagjaitól kaptunk nagy szeretettel. Az esti áhítatot Radnai Kristóf, első éves teológus szakos hallgató tartotta. Tudtuk, hogy áhítatot fog tartani, hiszen gyülekezetünk tagja, de hogy miről fog beszélni, arról nem tudtunk. A történet Péter és Jézus kapcsolatáról szólt, és arra jutottunk, hogy le kell alacsonyodnunk mindazokhoz, akik segítségre szorulnak. Ha valaki még nem áll azon a szinten, ahol mi, akkor úgy tudok neki segíteni, ha lehajolok hozzá, és lesüllyedek arra a szintre, ahol ő is tud teljesíteni. Onnan könnyebb közösen építkezni.

Ezek után Lakatos Tamás Tiszteletes Úr arra kérte Kristófot, hogy mutatkozzon be a helyi gyülekezetnek, és mesélje el, hogyan jutott el eddig. Nagyon nehéz volt hallgatni, ahogy a fiatalsága ellenére bátran vállalja a kudarcait, és hogy hogyan szólította meg őt az Úr. Elmondta, hogy amikor azt hitte, minden egyenesbe jött, és az Úr útján halad, újabb bizonytalanságot és földre kényszerülést érzett. Az általa és társai által mondott sok-sok ima meghallgatásra talált egy lelki csendesnap keretében. Kirajzolódni látszik az élete, amelyet ő elfogadott. Abban a pillanatban óriási melegség öntötte el a szívemet, hiszen lelkipásztorunk, aki lelki támogatója és mentora az útkeresésben, karjaiba zárta és elmondta neki, hogy nagyon büszke rá. Nem lehet szavakba foglalni azt az érzést, amit ilyenkor egy édesanya érez. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer élje át! Hálát adok Istennek, hogy gyermekem elfogadta azt az utat, amelyet neki rendelt. Szülőként, családtagokként, gyülekezetként az a feladatunk, hogy támaszai legyünk neki, amikor elbizonytalanodik, és támogassuk őt mindenben, amíg el nem éri azt, ahová Isten vezeti.

Istené a dicsőség! Ő vezessen bennünket!

A nap itt még nem ért véget. Ahogy magunkhoz tértünk, csoportfeladatokkal folytattuk munkánkat, ahol gyülekezetünk építése érdekében SWOT analízis segítségével soroltuk fel külső és belső erősségeinket, gyengeségeinket, lehetőségeinket és veszélyeinket, majd meg is beszéltük őket. Célul tűztük ki, hogy időközönként átnézzük a táblázatot és megbeszéljük, hol tartunk a változással kapcsolatban.

A napot valóban a nap végével zártuk. Másnap reggel, egy helyi, nagyon szerény és aranyos fiú, Máté kíséretében egy bő kétórás túrára indultunk a hegyekbe, ahol a természet különös szépségét csodálhattuk meg. Majd az Úr kíséretében elindultunk haza.

„Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van…” — ez az ének nagyon is helytálló volt e pár napra, remélhetőleg mindannyiunk számára.

Rövid volt az együtt töltött idő, ugyanakkor hosszú is, hiszen rengeteg újat tanultunk. Megjártuk a mélységet és a magasságot is. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy a hallottak ne csupán meghallott szavak legyenek, hanem szívekig eljutó tartalmak, amelyek gyülekezetünk épülését szolgálhatják.

Szöveg: Radnainé Mátyás Csilla