Önvizsgálat

Szomorú a megállapítás és a keresztyén embernek még olvasni is keserves a Rómaiakhoz írt levél szavait: „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között.” (Róm 2,24) Ebben a legsúlyosabb szó a „miattunk”, amely azt jelzi, hogy újra és újra okot adunk a szidalmazásra, az Isten és népe bántására. Az okok listáján nagyrészt ugyanazok a vádpontok szerepelnek: lelki gőg, hamis öntudat, felfuvalkodottság, önistenítés.

Sajnos Isten számára sokszor nem vagyunk jó reklám. A tisztelet felkeltése helyett gyalázatot hozunk rá. Isten biztató, tanító szava helyett inkább szeretjük a magunk kioktató, lekezelő hangját hallatni, az Evangélium helyett a féligazságaink magvait hinteni. Jogos ilyenkor a kérdés: aki tanácsokat osztogatsz az ország dolgában, hogyhogy nem tudsz rendet tenni a magad háza táján? Aki megszólod az ifjakat, hogyhogy nem bírsz a saját gyermekeddel? Aki számon kéred a közösségek válságát, miért húzod ki magad mindenből? Aki szereted a dolgok könnyebbik végét megfogni, miért vársz másoktól áldozatokat?

Istenünk!

Lehajtott fejjel kérjük bocsánatodat, mert sokszor alkalmazunk kettős mércét. Magunkat felmentjük, másokat meg kipellengérezünk. Méltatlanságunkkal sokakat el­lened ingerlünk, pedig tudjuk: vakok vezetője az lehet, aki lát, és utat az mutathat, aki ismeri a járást.

Láttasd velünk tervedet, aminek engedelmeskedhetünk, vezess minket utadon, hogy senkit ne vigyünk tévútra. Neved kimondása hozzon áldást mindannyiunkra! Ámen.