Veszteségben és gyászban

Amikor szolgatársat veszítünk el, akkor az olyan, mintha közeli családtagot veszítenénk. Ha fiatalon és hirtelen megy el valaki közülünk, akkor az még megrendítőbb. Amikor többen közel álltunk valakihez, akit állni láttunk, de mégis elveszítjük, ott nehéz megbékélni a titokkal. Szerettei mellett azt érezzük, mint a szenvedő Jób barátai: „Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt … megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá és részvéttel vigasztalják őt… Majd hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,11-13)

Már sokkal több nap is eltelt, de a veszteségérzet, a gyász, a befelé hulló könnyek mégsem apadnak, hanem egyre inkább tudatosul, hogy kérdéseinkre nincs emberi válasz, csupán Istennél van megoldás. Egyedül Isten törheti meg a döbbenet nyomasztó csendjét, aki többre is képes, mint részvétet nyújtani és együtt sírni velünk. Hisszük, hogy az üresjáratos időket Ő meg tudja törni, és Ő ki tudja venni a veszteség miatti keserűséget a szívünkből.

Ilyenkor megnő Jézus ígéretének jelentősége: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20b) Ez az ígéret életre és halálra egyaránt érvényes.

Az elfogadhatatlanságban, a felfoghatatlanságban, a kifosztottságban annak a jelenlétét kívánjuk minden vesztesnek, gyászolónak, aki vigasztaló Lelkét kínálja és a Feltámadás reménységét adja számukra és számunkra.

Fekete Károly